A Hejettes Szomlyazók művészcsoport egyediségét éppen ez a paradox pályafutás határozza meg: olyan időszakban váltak hivatalossá, amikor maga a hivatalosság oszladozott, és jellemző módon akkor fejezték be tevékenységüket, amikor az új hivatalosság kialakult, az új hatalom megszilárdult. Akkoriban váltak konformistává, amikor a politikai-művészeti konformizmus időlegesen ellehetetlenedett Magyarországon. Ezért az ő konformizmusuk egész más jellegű, mint amilyen Munkácsy Mihályé volt a kiegyezés után, vagy mint Pablo Picassóé volt a világháború utáni Franciaországban. Pályájuk pontosan leképezi egy hatalmi rendszer felbomlását és az új hatalom megszilárdulását.
Eleinte alternatív kiállítóhelyeken mutatták be műveiket, majd fokozatosan elkezdtek hivatalos intézményekben is megjelenni, végül még velencei biennálés szereplésük is szóba jött. Történt mindez annak ellenére, hogy a csoport első, 1984-es kiáltványában éppen az intézményen kívüliséget tűzte ki céljául; 1989-es második kiáltványuk ezzel szemben az intézményesülés tényét állapította meg. Utóbbi a Ludwig Múzeumban július 13-án megnyíló A kopár szík sarja című kiállítás kiindulópontja. Míg a kiállítással párhuzamosan az Új Budapest Galériában az 1984 és 1987 közötti, alternatív korszak termése ismerhető meg, addig a Ludwig Múzeum a már az intézményekkel való együttműködés jegyében telő évek produkcióit mutatja be. Művészetük 1987-től kezdve komoly figyelmet generált: az éves Stúdiós kiállításokon kétszer nagydíjat kaptak; a székesfehérvári István Király Múzeum már az évtized közepén vásárolt alkotásaik közül, majd önálló kiállítást is rendezett a csoportnak; műveiket beválogatták hivatalos, külföldre delegált kiállítások anyagába, de kaptak felkérést a Szépművészeti Múzeumtól is (bár az utolsó pillanatban kicenzúrázták az oda készített installációjukat, később bemutathatták a művet a Műcsarnokban). 1990-ben a Magyar Televízió forgatott a csoportról filmet – befejezni azonban nem sikerült, a szalagok azóta is lappanganak.
Az önállóan alkotó művész pátoszát közös festéssel, a művészettörténet közismert alkotásainak fennköltségét – legyen szó Munkácsy-festményről vagy az Isenheimi oltárról – hétköznapi anyagokból készített installációkkal helyettesítették. A helyettesítések és a buhera, a folyamatos megoldáskeresés és a közös unatkozás a posztkommunista állapot tipikus kelet-európai élményegyüttese – a helyettes-lét, amely a Hejettes Szomlyazók fanyar humorú művészetében emblematikus módon jelenik meg. Talán nem véletlen, hogy most kerülnek újra a figyelem fókuszába – a műveiken keresztül felvillanó korszak a jelen számára is szolgálhat tanulságokkal.
