Műsor:
A. Vivaldi: Magnificat RV 610
G. F. Händel: Laudate pueri Dominum HWV 237
G. F. Händel: Dixit Dominus HWV 232.
Közreműködik:
Jónás Krisztina és Ducza Nóra – szoprán
Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Szabó Sipos Máté)
Savaria Barokk Zenekar korhű hangszereken
Vezényel: Németh Pál
Mai estünk különleges hangverseny, valójában egyedi zenei alkalom, melyben a barokk kor eszköztárának minden drámai lehetősége és hangi rafinériája elénk tárul. Korántsem egy angyalkás, habcsókos, kedvesen csillogó karácsony zenei képe. Sokkal inkább a felelős, az Úr iránt elkötelezett, komoly hívő személyes Isten-képét középpontba állító, barokk oratorikus koncert szólal meg, melyben később a zsoltárok – a 112. és a 110. – szövegét pontosan követő, sokszor drámai erővel megjelenítő hangulatokban is alaposan részünk lesz.
Vivaldi g-mollban fogant, 1717-19 közöttire tehető, cseppet sem ragyogó, a szokványos barokk hangulati sztenderdektől alaposan eltérő Magnificatjával kezdünk, melyen szinte végigvonul a személyes belső hang súrlódó, szűkített akkordokban, olykor szinte requiemet idéző hangulatokban, „rex tremendae maiestatis”-érzetekben bővelkedő megjelenése. A mű csak egy helyen, a Fecit potentiam kezdetű tételben lép ki e kissé komor, befelé forduló hangulatból, akkor is a drámai erő irányába. A jellegzetes vivaldis fordulatok természetesen itt is jelen vannak, olykor szinte az az ember érzése: a Négy Évszak, Tél c. tételének gondolatrészleteit hallja pár ütem erejéig, leginkább az „Et misericordia eius” c. részben. E csodálatos, drámai, személyes zene befejezésében nemcsak az izgalmas, szuggesztív fúga ragadhatja meg figyelmünket, hanem az a szinte középkori érzetet keltő, Byrdre és kortársaira utaló alázatos, vonalszerűen haladó hangütés is, mely – a barokk külső ellenére, érzetében majdhogynem visszaemeli e mű befejezését egy korábbi kor minden külső pompától mentes egyszerűségébe – és ezzel együtt lélekig ható örök igazságába is.
A koncert közepén egy pihentető, kellemes Händel-művel, a Laudate pueri című opusszal „lazíthatunk”, melyet a Mester római tartózkodása alatt, 1706 és 1710 között vetett papírra. A szöveget a 112. zsoltár adja. Händel irgalmatlanul nehéz hajlítás-füzérekből építkező, nagy ámbitust igénylő áriákkal, remek, hasonlóképpen nyaktörő kórusbetétekkel, filigrán, izgalmas dallamvezetéssel adja fel a leckét az előadóknak. Különösen érdekes az ismertnek „vélt” händeli fordulatok olykor egészen váratlan harmóniákkal való bővítése, miközben mégsem lépjük át a szerzőtől megszokott határokat. A szó jó értelmében vett igazi Händel-pattern gyűjtemény e kellemes darab, melyben leginkább a mindennapi szerzői profizmus tárul elénk.
Hangversenyünk csúcsa mind technikai, mind érzelmi értelemben Händel sodró lendületű, fantasztikusan szerkesztett, kiapadhatatlan invencióiban szinte tobzódó, drámai hangvételű Dixit Dominus c. darabja, melynek szövege a 110. zsoltár. Megszokott Händel – és mégsem. Messze több annál. Mindent ismerni vélünk a Szerzőtől – de ebben az expresszivitásban minden händeli, szokványos elem új fénysíkot nyer. Hihetetlen feszességgel megkomponált, a szólistákat és a kórust szinte egy mai televíziós tudósítás sebességével váltó (sokszor vágás-szerű rövidséggel), de mégis szilárd, kikezdhetetlen egységben kezelő, magával ragadó hatás-bomba. A száguldó, folytonos zenei áramláson lovagló ki-kirobbanó töredezettség, a kórus felkiáltásai, a drámai melléksíkok egysége borzongató pillanatokat teremt; a tételszünetek szinte meg sem akasztják a folyamatot. Velejéig barokk darabot hallunk ugyan, de nyugodtan állítható: ezzel a dinamizmussal szerzőnk érzetben – jóval tényleges beköszönte előtt – egy romantikus alkotót is ámulatba ejtő hangot üt meg. A darab végén egy elképesztő Ámen rajzolja újra a megszokottnak „hitt”, üzemszerűnek „vélt” Händel-képet, megmutatva: mire is képes Mesterünk – a Csajkovszkij által unalmasnak nevezett számozott basszusaival –, ha igazán megérinti a téma drámai ereje.
Nem konzumkarácsonyt kínálunk ezen az estén, a szokásos plasztik angyalkákkal. Ha azonban a koncert után hazasétálva – remélhetőleg a havas debreceni utcákon – egyszer csak megjelenik a vivaldis Magnificat hűvös akkordjainak hidege, ha a hópelyhek kavargásában Händel nyaktörő dallamvezetései tűnnek elő, ha a fent süvöltő szélben a Dixit drámai lenyűgöző ereje sejlik fel – nos igen, akkor immár az Önök lelkében lesz e három remekmű, örökre. Mi is lehet koncertünk célja, ha nem ez?
Jegyvásárlás
