Johann Sebastian Bach 1717-1723 között keletkezett két concerto-ja, a g-moll (BWV 1058) és az A-dúr (BWV 1055) eredetileg hegedűre íródott, jeléül annak, hogy komponistánkra kezdetektől nagy hatást tett az olasz concerto műfajának megismerése. Bach – weimari udvari orgonistaként – rendszeresen átírta Vivaldi és
kortársai műveit, emellett maga is számos concerto-t komponált. Két darabunk e hegedű-versenyművek csembalóra adaptált változata, a g-moll esetében a legendás a-moll hegedűverseny – zenekari letétjében változatlanul hagyott, de a csembaló képességeit maximálisan kihasználó – verziója. Az A-dúr versenymű eredete kissé homályosabb, mivel nem maradt fenn az eredeti, mely a csembaló-átirat alapjául szolgált. Gyaníthatóan oboaversenyként keletkezett, külön szerencséje az utókornak, hogy a csembaló-átiratból – miként az történt is több versenymű, pl. a híres c-moll oboa-hegedű kettősverseny esetében – rekonstruálható a megsemmisült eredeti
partitúra.
E két bach-i koncert közül a g-moll a sötétebb, drámaibb színezetű, mégis a három tétel karakterében, hangütésében jóval egységesebb, mint az A-dúr versenymű esetében. Megkapó középső lassú tételében a csellók lépegető, állandó jelenléte, az őket finom ívekkel körberajzoló csembaló – illetve előadásunkban ezúttal zongora -
egymást kiegészítő, a mértéktartó „flow”-t tovább vivő, rejtett párbeszéde ejt rabul, a zongora távolba vesző, súrlódó érzelmi kitekintéseivel különleges dimenziókat feltárva tágítja messzeségbe e gyönyörű tételt. A g-moll versenyműben hallhatjuk az est „leghegedűsebb” tételét. A harmadik, mértéktartó, háromnegyedes lüktetésében,
finoman pergetett dallamvonalaival szinte idézi eredeti forrását, a megkapó a-moll hegedűversenyt.
Az A-dúr versenyműben két, őszinte örömmel, derűvel, izgalmas ugrásokkal és szellemes megoldásokkal gazdagon megrakott, szórakoztató tétel fogja közre hangversenyünk leginkább januári, varázslatos, magába gubódzó zenéjét. Mintha csak Vivaldit hallgatnánk, behavazott debreceni utcát járván töprengve, egyedül –
hideg intimitás, finom részletek, bánatos januári szürkeség lengi be a hangversenytermet. A vonósok állandó fagyos állításait a zongora fűzi s rajzolja tovább finom jégvirágokkal, vonalszerűen tovább építkezve, kiegészítve,
magyarázva, Johann Sebastan Bach Vivaldi-inspirálta egyik legszebb, láttató tél- zenéjében.
Hangversenyünk második részében Joseph Haydn 1796 augusztusában komponált nagyszabású Paukenmesse c. műve csendül fel, mely – főleg Benedictus és Agnus Dei tételében – nem mentes az adott kor pillanatnyi politikai helyzetének behatásaitól, és ennél fogva konkrét ábrázolásától sem. Eredeti címe is erre utal: Missa in tempore belli – Mise háborús időkben. A „Paukenmesse” elnevezés az Agnus Dei-ben hallható konok, alig jelenlévő, de mégis meghatározó, szívdobbanás- szerű timpani-ütésekre utal. Ez az időszak ugyanis, a nagy francia forradalom (1789- 1799) ideje, Ausztria mozgósításának és az esetleges inváziótól való általános
félelmének időszaka.
Ugyan a Haydn-misék sorozatában e darab az utolsó időszak kezdetére esik (tíz másik mise előzi meg a sorban), az igazán nagy alkotások, a Nelson- a Theresia- a Schöpfungs- és a Harmonienmesse csak ezt követően kerülnek ki a Mester tolla alól. A Paukenmesse furcsa módon az egyik legérdekesebb, legkevésbé egységes hangütésű misék egyike, melyben Haydn gyönyörködtető mesterségbeli tudása mellett némi vívódás is kihallható. A pontosan, sorról sorra, szinte hangfestés- szerűen megzenésített miseszöveg, a „Haydn-patternek” látványos, de korántsem koherens vonulása után komponistánk igazán a Benedictus, és leginkább az Agnus Dei tételben lel rá arra a hangra, melyet végig keres a darab során. A záró tétel konok, harci trombita-állásai, az üstdob állandó ütései – hol alig hallhatóan, hol masszív kiindulási pontként – szinte egy pillanat alatt terjesztik ki a művet olykor már a későbbi Beethoven-darab, a Missa Solemnis személyessége és drámaisága irányába anélkül, hogy Haydn kilépne saját komponálási „komfortzónájából.” Drámai, megragadó e vívódás, s borzongató a végeredmény, izgalmas akkordmenetekkel, lefelé gomolygó, mégis tág, messzire mutató szekvenciákkal. Egyszerre láttató kép
és izgalmas zeneszerzői kísérlet e mélyen vallásos, hihetetlenül alázatos, ezért egyéniségét talán szánt szándékkal is háttérbe szorító Mestertől. A Paukenmesse nem egyszerű, diadalmas vagy megkapó, „szokásosan” gyönyörködtető, ragyogó, templomi tömjénillatú Haydn-mise. Hanem: kortörténet, érzés, érzetek együttese és olykor ütköztetése – egy szolgáló, mélyen alázatos zeneszerző néha talán magát is
meglepő, önkéntelen kitekintése, kirobbanása a záró tételben egy-egy rövid pillanatra abba az irányba, ahová majd nagy utóda, Beethoven indul el. Határozottan, egyértelműen, új irányt szabva, s így új távlatokat is megnyitva a zeneszerzésben, a szerző jelentőségének megítélésében a saját hang, a zeneszerzői egyéniség egyértelmű felvállalásával.
Műsor:
Bach: g-moll zongoraverseny BWV 1058,
Bach: A-dúr zongoraverseny BWV 1055
Haydn: Paukenmesse Hob.XXII:9
Közreműködik:
Ránki Dezső - zongora / Szabóki Tünde, Bódi Marianna,
Megyesi Zoltán, Cser Péter - ének
Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Szabó Sipos Máté)
Kodály Filharmonikusok Debrecen
Vezényel: Kollár Imre
Jegyvásárlás
