„Akit semmibe vesznek, semmivé válik.” Orbánné pontosan és szívbemarkolóan fogalmazza meg azt az életérzést, amely az idősödő – vagy idős – embereket hatalmukba keríti; ő szinte irreális módon emelkedik felül ezen a helyzeten. Az új barátnő, Paula katalizátorként gyorsítja fel Orbánné kitörési kísérletét az öregedés állapotából. Mindenen átgázolva akarja újra megélni hajdani szerelmét Csermlényi Viktorral – egyfajta eufóriában. A titkolt szerelem, amely egész életét végigkísérte, most talán még nagyobb erővel keríti hatalmába, mint fiatalkorában, amikor annyi minden történhet az emberrel, és még lehetnek választási alternatívái. Időskorban azonban az addig központi szerepet játszó személy elvesztése nehezen feldolgozható. Egyszóval: a léte pótolhatatlan. A zuhanás törvényszerű. Mi, akik külső szemlélői vagyunk az eseményeknek, nevetünk és sírunk egyszerre. Annyira emberi, és talán irigylésre méltó is, mint ahogyan Giza, Orbánné nővére fogalmazza meg: „Két béna lábammal félhalott vagyok, egy olyan élet végén, melyet csak félig volt bátorságom élni. Ezek után mit mondhatnék a húgomnak? Igyekezz te is fél életet élni?” Orbánné élt, és úgy élt, ahogyan csak ő tudott. Hangosan, tele dinamizmussal, érzelmi viharokkal, nagy amplitúdókkal. Erről szól az ő története, meg persze, egy kicsit, a miénk is.
Jegyvásárlás
