„Nagy jövő áll a fiatalember mögött” – mondta állítólag egy alkalommal Heinrich Heine Alfred de Musset-ről, s a megjegyzést a francia költő, a romantika korának jellegzetes, önpusztító alakja érthető módon sosem bocsátotta meg német pályatársának. Pedig a bon mot – azon túlmenően, hogy frappánsan ritmikus, és ennélfogva elkerülhetetlenül töprengésre készteti az embert – voltaképpen rávilágít egy fontos részletre is: nevezetesen arra, hogy a tehetség, amelynek mibenlétét olyan régóta kutatják filozófusok, esztéták, pedagógusok és újabban akár neurológusok is, nemcsak titokzatosságot és kiváltságosságot kölcsönöz annak, aki rendelkezik vele, de egyúttal fegyelmet és beosztást is követel tőle.
