Nem könnyű persze megítélni nyolcvan év távlatából, mit is értettek filmművészeten/művészfilmen akkoriban. Talán még ma sem. Hiszen csak később vált láthatóvá az is, hogy az Emberek a havason a neorealizmus előfutára volt. Bátran kilépett a stúdió és a sztárrendszer keretei közül. Új filmnyelvet alkotott.
Szőts István munkássága mindezek ellenére távol áll a sikertörténettől. Olyan alkotó, aki semmilyen hatalomipari tömörülés számára nem kedves. Az egyiket filmjeinek pogánysága, a másikat meg az istenessége irritálja. De leginkább az, hogy Szőts sem a piac, sem a politika igényeit nem kívánja kiszolgálni. Az Emberek a havason nem illeszkedik a kor szórakoztatófilmjeinek sorába, Szőts pedig nem hajlandó sem románozni, sem zsidózni - noha felsőbb igény lenne rá. (Az 1939-től működő Színház és Filmművészeti Kamara például így határozta meg saját feladatát: „a színművészet és a filmművészet körében a nemzeti szellem és a keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása”. Szőts 1947-es filmjét - Ének a búzamezőkről - klerikálisnak, népieskedőnek minősítette az új hatalom. Be is tiltották.) Így aztán kevés szó esett ennek a különös filmnek az értékeiről. A kiszolgáltatott emberek drámájáról, a vonatúton vagy a bírósági jelenetben megmutatkozó szolidaritásról, vagy akár arról a furcsa hitvilágról, amely segíti a modernitásról leszakadt közösség életben maradását. Mint ahogy arról is kevés szó esett, ahogyan Szőts István drámává emeli a természet képeit. Vagy arról - és a hangban-képben igényesen restaurált kópia módot ad erre -, hogy beszélgessünk Farkas Ferenc szenvedélyes kísérőzenéjéről.
A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik.
házigazda: Ráduly György
rendező: Szőts István
