Műsor:
Beethoven: Esz-dúr zongoraverseny Op. 73
Bartók: Concerto
Közreműködik:
Báll Dávid - zongora
Kodály Filharmonikusok Debrecen
Vezényel: Kovács László
Beethoven 1811-ben befejezett – a mű angol kiadója, Johann Baptist Cramer által „Emperor” azaz Császár-koncert néven ismertté vált – diadalmas, 5. zongoraversenyével indítunk, sőt akár „5. életenergia-forrást” is mondhatnánk, e mű első pillanattól áradó ereje, méltóságteljes ragyogása hallatán. Az inspirátor: Habsburg Lotaringiai Rudolf, olmützi hercegérsek, Beethoven jó barátja, tanítványa és támogatója volt; a nemes fényű Esz-dúr hangnem pedig már az 1803-ban befejezett 3. Eroica-szimfóniában is megmutatta előnyeit (de J. S. Bach BWV. 552-es Esz-dúr prelúdium és fúgájának pozitív hangulatáról se feledkezzünk meg.) Nem véletlen tehát, ha többen hamisítatlan Eroica-érzetet vélnek majd felfedezni a hangütésben, de ha valaki az Egmont-nyitány (1810) pár ütemnyi előképét, vagy az ugyancsak ezidő tájt keletkezett 7. szimfónia (1811) zárótételének sodró lendületét hallja bele a partitúrába, ugyancsak érthető vélekedése. Ha pedig az első tétel vége felé némi Chopin-előképet is felfedezni vélnek, nyugodtan tartsanak ki mellette. A finoman csillogó kürtöket körbegyöngyöző zongora érzete, a nagyszabású zenekari állításokat meghitt részletességgel kifejtő, azokat tovább fűző szólista, az alatta bársonyosan odasimuló vonós szőnyeg alkalmazása alig 18 évvel később szinte tökéletesen ugyanígy ismétlődik meg a lengyel zeneszerző 1829-30-ban komponált megkapó versenyműveiben.
Mindehhez, a beethoveni zongoraverseny dinamikus első és táncosan száguldó harmadik tétele között, a zeneirodalom egyik, ha nem a legszebb lírai középrésze ad pihenőt. Ha van éteri nyugalmú, a finom szemlélődésnek teret adó, lélekemelő zene – e tétellel egyértelműen megteremtődött. Puha brácsákon lélegző korál emelkedik finoman a magasba, azzal a tökéletességgel, mely már adatik, mindenféle arra való törekvés nélkül, magától válva istenivé.
Hangversenyünk második részében szimfonikus zenekari alapmű, Bartók Béla 1943-ban, már az emigrációban, az Egyesült Államokban íródott öttételes Concerto-ja csendül fel, szöges ellentéteként Beethoven magabiztos zongoraversenyének. Gazdag támogató hercegérsek helyett kényszerű emigráció, pénzhiány, betegség, kórház a XX. századi szerző osztályrésze, s ha nincs Szigeti József hegedűművész, ha nincs Serge Koussevitzky, a bostoni szimfonikusok vezetője – aki Szigeti közbenjárására darabot rendel az Amerikában még egyetlen művet sem komponáló, világhírű, de nélkülöző alkotótól – valószínűleg a Bartók-életmű kényszerű véget érne a VI. vonósnégyessel.
Noha Bartók egy rövid ismertetőt írt a bemutató műsorfüzetébe, szerzői szerénysége semmit nem árult el e remekmű valódi hangulatáról: 5 tételes megrázó honvágy-zenéjéről, melyben a magyarkodás bármiféle jele nélkül mindennél többet tudunk meg az igaz hazaszeretetről és az ugyan még sértetlen, de már „lángoktól ölelt kis ország” fájdalmas hiányáról. A tehetetlen düh, a „nincs már hová lennem” érzete, az elárvult fuvolák zenéje ez. A rezekre démoni erővel tekeredő fojtó sokaságú vonósoké, a Ravel-féle La Valse tébolyult keringőjének hangulatát idéző gyilkos induló-paródiás visszajátszásoké, a makacsul újra és újra felidézett „szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország”-emlékek, a régi táncházak, gyűjtőutak, őszinte magyar értékek szétfoszló illúzióié. A semmiben megkapaszkodni képtelen, magára hagyott piccolo pusztában elvesző szaváé – a reménytelenségé, az elveszettségéé.
„Nem én kiáltok, a föld dübörög. Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán” – írta József Attila már 1924-ben. Bartók Concerto-ja bőr alá hatoló, földindulás-szerű nagyzenekari rezgésének kegyetlenségével érezteti talán leginkább: mit jelent e korszak őrülete, s leginkább: mit jelent személyesen, az egyénnek a kényszerű emigráció, a gyökér- és talajvesztettség fájdalma.
E mű nem hagyható ki. Olyan zenei stáció, mint személyes látogatást tenni Auschwitz emlékhelyén, vagy a versek között Pilinszky Apokrif c. költeménye. Olyan mű, melyet ismernünk kell, ha magyarként s egyben európaiként határozzuk meg magunkat.
