Weöres Sándor: A kétfejű fenevad avagy Pécs 1686-ban
történelmi panoptikum
Az előadásban közreműködik: Gyenis Boglárka és az Oriental Fusionett.
Weöres Sándor már fiatalon a Nyugatban publikált, gimnazista korától fogva Kosztolányi és Babits pártfogoltja lett. 1933–1943 között, húsztól harmincéves koráig Pécsett élt, rövidebb-hosszabb megszakításokkal. Weöres ezt a drámáját rendelésre írta: Pécs kért tőle egy, a város történetével kapcsolatos színművet. A mű bemutatója azonban elmaradt, csak tíz évvel később jelent meg kötetben. A szerző a darab körüli huzavona közben fogadta meg, hogy több színjátékot nem ír. A kétfejű fenevadban panoptikumszerűen vonul fel nemzetek, vallások, társadalmi osztályok és emberi jellemek sokasága.
„Színházi pályámat több mint harminc évvel ezelőtt épp abban a pécsi színházban kezdtem, ahol most A kétfejű fenevad színpadra állítására kaptam megbízást. Sorsszerűnek is tekinthetem akár, hogy Déry Tibor Óriáscsecsemője és Weöres Kétfejűje stilárisan hasonló rendezői képzeteket ébresztettek bennem. Többféle elemből építkezni! Színpadi nyelvet találni, amely csak az enyém, és ezen a nyelven beszélni! Legkorábbi, és azóta mit sem változott ars poétikus óhajok ezek. De milyen is ez a vágyott nyelv? Mindenekelőtt színes és gazdag. Képek, hangok, színek, szavak „gesamtkunstwerkje” – a dráma szolgálatában. Talán így lehetne a legtömörebben összegezni.
Nem minden darab alkalmas arra, hogy ilyen eszközökkel keltsék életre. Meggyőződésem azonban, hogy Weöresnek ez a remekműve ilyen. Vannak darabok, amelyek már az első olvasás során határozott víziót keltenek. Igazából ezek a szerencsés, ihletett helyzetek, hiszen ilyenkor más dolga sincs az embernek, mint hogy ezt a speciális „belső mozit” a képzelet virtuális teréből a színpad valóságos terére vetítse. Az előadásban különleges szerephez jutnak majd a speciális bábuk és az orientális tánc. A legnagyobb kihívásának mégis azt tartom, hogy a sokféle elemből építkező színpadi előadás úgy jelenítse meg Weöres nyelvének érzéki gazdagságát, ahogy azt eddig még soha nem hallottuk." (Szikora János)
