Műsor:
Mozart: D-dúr zongoraverseny, K.451
Mozart: d-moll zongoraverseny, K.466
Bartók: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Közreműködik:
Bogányi Gergely – zongora / Kodály Filharmonikusok
Vezényel: Kollár Imre
Viszonylag ritka eset, hogy egy előadóművész ugyanazon koncert keretében két versenymű előadására is vállalkozzon. Mozart huszonhét zongoraversenye közül Bogányi Gergely ezúttal az egy évnyi különbséggel keletkezett K.451-es számot viselő D-dúr, illetve a 466-os d-moll koncert élményével ajándékoz meg bennünket. Az 1784-1786 közötti periódus egyébként az érett mozarti zongora concertók keletkezésének időszaka volt. A zeneszerző két év alatt mintegy 11 remekbe szabott művel gazdagította a hangszer zenei irodalmát. A koncerten felhangzó opuszok hangnemi tekintetben – D-dúr, illetve d-moll – szoros közelségben állnak egymással, ám a hozzájuk társuló jelentéstartalmak jelentős különbségeket mutatnak.
A D-dúr zongoraverseny 1784 tavaszán keletkezett, szólóját a bécsi premieren a zeneszerző játszotta. Partitúrájának érdekessége, hogy a kísérő zenekar fafúvósai kiemelt szerepet játszanak benne, szinte kamarazenei érzékenységgel övezik a zongora tematikus és hangulati váltásait. Első, Allegro assai tétele motivikusan és hangszerelésében induló jelleget mutat. A közbülső Andante dallama kisszekund lépésekből bontakozik ki, remekül ellensúlyozva a szélső tételek eltérő karaktereit. Az operai atmoszférát árasztó, záró Allegro di molto meglepő fordulata, hogy a tételvégi szólókadenciát követően a zenekar helyett a zongora indítja a befejezést, a korábbi 2/4 metrumú témát immár könnyed 3/8 lüktetésre váltva.
Mozart talán leghíresebb versenyműve a d-moll zongoraverseny, melynek keletkezési ideje 1785. Mozartnál a d-moll a sötétség, a drámaiság hordozója, elég, ha a Don Giovanni nyitányára és kőszobor-jelenetére, vagy a Requiemre gondolunk. A d-moll koncert szinte alaktalanul, egyetlen hang vészterhes, szinkópált ismétlésével indul, melyből csak fokozatosan bontakozik ki a tematikus anyag. A tétel végén elhangzó zongora kadencia után terjedelmes kódát hallunk, időt nyerve, hogy a zene szenvedélye lecsillapodjon. A B-dúr hangnemű lassú tétel lírai románc, melyet középen egy szenvedélyes látomás szakít meg. A versenymű fináléja, mely zongoraszólóval indul, rondó jellegű, komor és fenyegető – de a befejezéshez közeledve D-dúrba vált, és békés, derűs hangulatban ér véget.
Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabja a 20. századi zeneirodalom egyik legmeghatározóbb műve. Ekkoriban a komponisták – talán tartva a klasszikus-romantikus asszociációktól – ciklikus művek esetén rendszerint kerülték a szimfónia megjelölést. A szerény „Zene” elnevezés ellenére Bartók 1936 őszén elkészült partitúrája egy kivételesen fajsúlyos négytételes művet foglal magába, melynek megrendelői a megalakulása tizedik évfordulóját ünneplő Bázeli Kamarazenekar és karnagya, Paul Sacher voltak. (Három évvel később a Divertimento létrejötte is nevükhöz köthető.) A Zenében egyértelműen megjelenik az évszázados zenei örökség hatása (tételrend, szerkesztés, formálás), ugyanakkor a bartóki nyelv szinte valamennyi jellegzetességét is megtaláljuk benne. Tapasztalhatjuk Bartók aranymetszésen alapuló gondolkodásmódját, a kromatika és diatónia érzékeny használatát, de akár a folklór jellegű fordulatok, vagy az éjszaka világának zenei megjelenítése sem hiányzik a palettáról. Szinte egyedülálló a mű hangszerelése is, a központi szerepet elfoglaló zongora-ütők-cseleszta szekcióját két részre osztott vonószenekar veszi körbe. Bartók kivételesen adekvát módon használja az ütőhangszereket, nem csupán színezik a hangzásképet, hanem szerves elemei a kompozíciós folyamatnak.
– baljos –
Jegyvásárlás
