Johannes Brahms egyetlen hegedűversenye sok más nagy Brahms-műhöz hasonlóan csak jóval a bemutató után hozta meg a sikert, és vált a repertoár népszerű darabjává. A korabeli kritika nehezményezte, hogy a hegedűszólam hangszerszerűtlen, és sokkal nehezebb, mint amennyire mutatós, továbbá, hogy mit keres az emlékezetes oboaszóló egy hegedűversenyben, hiszen ez nyilvánvalóvá teszi az egész művön végigvonuló jellegzetességet, hogy a hegedű nem uralkodik a zenekar fölött, illetve a zenekar túl sokszor lép előtérbe.
Ma már a hegedűszólisták tudása annyival fejlettebb, hogy a technikai nehézségek nem tűnnek aránytalannak, és a komplex szimfonikus mondanivaló egy versenymű esetében is elvárás, így a zenekar „felülprezentáltsága” inkább becsületére válik a műnek, mint szégyenére. Az egyébként gyakran borongó Brahms ebben a művében inkább lírai, időnként drámai, a végén pedig szilaj, már-már magyaros arcát mutatja meg.
Csajkovszkij hat szimfóniájából az utolsó három önéletrajzi jellegű, amelyekben mind a sorssal való megküzdést és megbékélést járja körül. A 4. szimfónia az első a sorban, amelynek zenei mottója kapcsán így írt a szerző: „ez az egész szimfónia magja, fő gondolata. Ez a sors… ami Damoklesz kardjaként függ az ember feje fölött, rendíthetetlenül, s folyamatosan mérgezi a lelket. Soha nem győzhetjük le – csak nyomorúságosan elszenvedhetjük.” S bár ez a mottó újra és újra előjön a szimfónia folyamán, a zene mégis azzal a gondolattal zárul, hogy a sorsot le lehet győzni. Élje át Brahms és Csajkovszkij zenéjével ön is a mélységeket és a magasságokat, és töltődjön fel két pozitív
végkicsengésű művel!
Egy kis előzetes:
(Csajkovszkij: 4. szimfónia)
ELŐADÓK:
Concerto Budapest
Kelemen Barnabás - hegedű
vezényel: Keller András
MŰSOR:
Brahms: D-dúr hegedűverseny, Op. 77
Csajkovszkij: IV. f-moll szimfónia
