Takács-Nagy Gábor Mozart-Brahms sorozatának harmadik estjén a drámaiság az a szempont, amely rokonságba állítja a három művet. Mozart életének és életművének írói, elemzői szívesen ábrázolják valamiféle mérföldkőként, tájékozódási pontként Mozart operáit. Ebből a nézőpontból igen fontos az 1781-ben bemutatott Idomeneo című opera, amelyben először kap igazi jelentőséget a szereplők jelleme és egymáshoz való viszonyuk, más szóval a zenében is kifejezett dráma. Az Idomeneo nyitánya még nem azt a feszült drámaiságot fejezi ki, amely a későbbi Don Giovanni nyitány sajátja, de már jelen van benne.
Hasonlóképpen gazdag kifejezésben Mozart utolsó előtti szimfóniája, a „nagy” g-moll szimfónia, amelynek hangneme az ún. hangnem-dramaturgia szerint a feszült, drámai karakter hordozója. Kiemelkedően fontos ebben a műben a menüett-tétel, amely a szokásos, gálánsan kedves, vagy paraszt-tánc jellegű vidámság helyett valósággal ördögi, félelmet keltő zene.
Brahms III. szimfóniája szerzőjének 50. életévében készült, túl a lélek fiatalkori nyugtalanságán. Első tétele férfias erőt mutat, de egy ezzel merőben ellentétes, nyugtalanul kereső karakterű téma is megjelenik benne. A hagyományos scherzo helyén álló harmadik tétel egy befelé forduló férfi szemérmes, de mélyről fakadóan őszinte szerelmi vallomása. A legizgalmasabb ebben a műben a sötét f-moll hangnemű zárótétel. Kemény harcot ábrázol, amely végül nem mámoros diadallal, nem is tragikus bukással, hanem bölcs megnyugvással fejeződik be.
Az Én és a kisöcsém című operettből általában csak a címadó dalt szokás ismerni. Pedig ez az édes történet tele van szerelemmel, humorral, szerelemmel, komédiába illő tévedésekkel, szerelemmel, utazással, szerelemmel, egy cseppnyi ármánnyal, szerelemmel, atyai aggodalmakkal, szerelemmel, féltékenységgel, szerelemmel, rengeteg dallal, tánccal, ja, és szerelemmel is!
Jegyvásárlás
