Zenés színházi kísérlet készül. Egy színész, egy zenész, egy szoba. Ebben a szobában találkozik és feszül egymásnak az Y generáció önemésztő magányossága és az európai kultúra egyik fő melankólia-toposza: Schubert Téli utazás-dalciklusa.
Az elmúlt időszakban többen megtapasztalhattuk (sokan egyébként is nap mint nap ezzel küzdenek), hogy milyen magunkkal szembenézni a négy fal között. Megfigyelhettük, hogyan hajszoljuk bele magunkat a kétségek és félelmek örvényébe. Az ember úgy járkál fel-alá szobájában, a virtuális térben és önnönmagában ugyanazon a kitaposott úton, mint a tigris a ketrecében, a sarkon észrevétlenül mindig lehorzsolva homlokát.
„...Mit tapasztal meg az, aki folyton egy helyben van? Azt, amit maga körül lát? Amit eddig is tudott? Igaz ez akkor, ha egy tapodtat se ment odébb? Mármost, ha nincs kiút a mozdulatlanságból, akkor legfeljebb azt tapasztaljuk meg, hogyan feledkeznek el rólunk, de efölött már nincs hatalmunk. Hatalmunk amúgy sincs. Ha egy helyben vagyok, akkor már meg is érkeztem? Végleg? Vagy még van remény rá, hogy elmenjek innen?...”
Elfriede Jelinek: Idegenként…
(Halasi Zoltán fordítása)
