Furcsa módon: a bátorság. Mozart a Figaro házassága c. opera megírásával tökéletesen szembe ment azzal a hatalommal, mely Franciaországban indexre tette a mű alapjául szolgáló Beaumarchais-színdarabot, Bécsben pedig még 1785-ben is tiltólistán tartotta azt. Ezért nemcsak a zene, de maga a megírás ténye is üggyé vált. Jellemző az eredeti színdarabot övező egykori zavarodottságra – a téma felettébb kényes: az első éjszaka kegyúri jogát érinti –, hogy a francia király engedélyezte ugyan a mű előadását, de a párizsi színpadi bemutató akkora botrányt kavart, hogy azonnal börtönbe is záratta a drámaírót. Ezek után a Figaro-ból operát írni, arra egyáltalán engedélyt kapni önmagában felért egy kisebb fegyverténnyel. E habkönnyűnek „látszó” mozarti gyönyör mögött tehát nem kevés politikai villám cikázott.
Ennél komolyabbakkal – saját lelkének gyötrelmeivel – már csak Jan Sibelius találkozott, amikor nekiveselkedett egyetlen hegedűversenye, sőt: egyetlen versenyműve megkomponálásának. Rengetegen rajonganak e darabért. Az elejétől a végéig minden taktusban hallható az a kitöréseiben is helyben járó, töprengő belső harc, szenvedés, melyet a szerző vív saját hangja megtalálásáért – azért, hogy végre egyedi, sibelius-i módon szárnyalhasson fel a lelkében kavargó mondanivaló. Nagyon vékony a mezsgye a már ismert romantikus fordulatok és a keresett saját hang között. 1904-ben vagyunk, mondhatni, már időn túl egy ilyen hangütésű romantikus darabhoz. A szerző hallhatóan hánykolódik az egyéni sibelius-i hangütés és a vonalszerűen szárnyaló, szabályosan megírt mendelssohn-i, csajkovszkiji, bruch-i utánzatok haladós csábítása, a múlt szolgai követése között. Az eredmény: végig saját hangra törekvő, nagyon összetett, technikailag rendkívül izgalmas, az első tételben is belső kadenciával megszakított, nagy tömbökben töprengő versenymű, mely indulatos kitöréseiben sem képes jó ideig túllépni e problémán. Szerzőnk csak a mű végén meri megalkuvás nélkül felvállalni magát – de végül megtörténik az áttörés, megszületik az egyedi, az igaz hang, mely azonnal igazolja is az előző tételek jogosságát. Nem véletlen, hogy az 1904-es bemutatót követően – amelynek sajátos létrejötte is megérne egy önálló fejezetet – 1905-ben nagyon alapos revíziónak vetette alá a művet Sibelius, s ő maga pedig csak 1924-ben dirigálta először.
Ennél nagyobb töprengései már csak Johannes Brahms-nak lehettek, amikor végre vette a bátorságot, és túltéve magát a „Beethoven után szimfóniát írni?” - bénító dilemmán, 1876-ban befejezte a már 1854 (!) óta foszlányokban létező, dédelgetett 1. szimfóniáját. A jelek szerint még a darab bemutatóját követő epés „Beethoven X. szimfóniája” - jellegű kritikák sem ingatták meg abban a hitében, hogy igenis van mondanivalója ebben a zenei formában, van olyan saját hangja, melyet felvállalhat, noha alig pár hónap múlva, 1877-ben befejezett 2. szimfóniájáról – hangversenyünk záró darabjáról – is, mint egyfajta „pasztorálszimfóniáról” írtak a korabeli kritikák. Amely vélekedés egyébként igaz is, de egyértelműen hallható: szerzőnk tisztelete a nagy előd, Beethoven iránt immár csak tisztelet, amely bizonyos fordulatokban van csak jelen. A szépen hangszerelt, klasszikus hatású, gyönyörű témákat felvonultató darab harmóniameneteiben, feszültségpontjaiban és oldásaiban már a jellegzetes brahms-i világot kapjuk. A záró tétel férfias dinamizmusa, ujjongó optimizmusa pedig messze túlmutat e mű befejezésén: merjünk nagyok lenni, merjük felvállalni magunkat; higgyük el: értéket képviselünk, olyan egyediséget, melyre joggal lehetünk büszkék. Ennek látványos kifejeződése, a megtalált saját hang, a szimfónia-komponálás sikere feletti jogos, brahms-i öröm megjelenése e pazar mű záró tétele, s egyben mottója is hangversenyünknek: akár a politika, akár saját lelkünk kételyei, akár a nagy elődök talán túlzóan bénító tisztelete is áll az útjába, a saját hang, az alkotás, a darab előbb-utóbb mindenképp felszínre tör. Csak akkor érezhetjük: igazat beszélünk, komponálunk, írunk, ha a mű abban az ideális formában, azon a hangon, csorbítatlan teljességben születik meg, ahogy lelkünk legmélyén bennünk él. Ennek felvállalása azonban nem kis bátorságot kíván, mert először is nekünk magunknak kell elhinnünk: jó az, amit csinálunk és van jogunk helyet követelni az alkotók között. Mozart, Sibelius, Brahms e darabjai nemcsak megkapó zenei szépségük, de keletkezésük körülményei miatt is tökéletes példái e folyamatnak.
Műsor:
Mozart: Figaro házassága – nyitány K492
Sibelius: d-moll hegedűverseny Op. 47.
Brahms: II. (D-dúr) szimfónia, Op. 73.
Közreműködik:
Szabadi Vilmos - hegedű
Kodály Filharmonikusok Debrecen
Vezényel: Káli Gábor - Nürnberg
