Antonin Dvořák egy bőkezű ösztöndíjnak köszönhetően – mindössze tizenkét nap alatt – 5. szimfóniájával egyidőben komponálta öt tételes vonószenekari Szerenádját. Bemutatására 1876 decemberében, Prágában került sor, melyet rövidesen a zongora négykezes verzió megjelenése is követett. A zeneszerző a darab alapvetően szórakoztató, divertimento jellege ellenére sem mondott le a karakterek és hangzások gazdagságáról, hiszen pazarul hangszerelt szimfonikus darabjai mellett sem tűnik kevésbé színesnek a mű partitúrája. Dvořák Vonósszerenádja öt tételből áll: Moderato, Tempo di Valse, Scherzo: Vivace, Larghetto, Finálé: Allegro vivace. A finálé kivételével – amely szonátaformában íródott – minden tétel alapjában ABA formát követ. A mű tételei során gazdagon ötvözi a cantabile jelleget, a lassú keringőt, a humoros emelkedettséget, a lírai szépséget és a fergeteges zárótételt. Különösen érdekes, ahogyan a Valse tételben a szerző a középső trió részre teszi hangsúlyt, meghaladva a szokásos kereteket. Az E-dúr szerenád a legjobb bizonyítéka annak, hogy a cseh mester a kisebb formák, kamara műfajok esetén is őrizte sokrétű, szimfonikus jellegű gondolkodásmódját.
Megérne egy komolyabb elemzést, hogy vajon miként befolyásolta Szergej Prokofjev zeneszerzői pályájának alakulását az a tény, hogy egész életét Sztálin gyanakvó tekintete kísérte. Noha előadóművészként és komponistaként az Egyesült Államokban, Japánban és Nyugat-Európában is óriási érdeklődést váltott ki, gyakorlatilag megmaradt a szovjet zeneszerző mintapéldájának. Időnként zsúfolt, talán nehezen befogadható művei és közérthetőbb alkotásai (pl. filmzenéi) mindig megtalálták helyüket a hatszor elnyert Lenin-díj, illetve a formalista, dekadens kultúrpolitikai minősítések kereszttüzében. Prokofjev 1918-ban bemutatott I. D-dúr szimfóniája jellegében Haydn és Mozart stílusán alapszik, de nem követi szigorúan azokat. A mű megszületését a szentpétervári konzervatóriumban folytatott karmesteri tanulmányai is befolyásolták, ahol tanára többek között Haydn vezénylésére tanította növendékeit. A klasszikus elődök hatása a könnyed, légies partitúrában és a külső tételek gyors tempójú nyüzsgésében mutatkozik meg leginkább. Ezúttal Prokofjev vidékre húzódva – zongora nélkül – fejben komponálta meg új darabját, mely így rendkívül eleven, játékos zenekari szólamokban öltött testet. A szerző jellegzetesen egyéni hangja érzékelhető már abban is, ahogyan témái oda-vissza lépkednek a szomszédos hangnemekbe, mielőtt visszatérnének szokásos helyükre. Ezek a megállapítások különösen érvényesek első tétel második témájára és a harmadik helyen álló frappáns Gavotte tételre. Az eredetileg elképzelt zárótételt félretéve Prokofjev egy új finálét készített a szimfóniához, mely fényes dúr ragyogásával és ellenállhatatlan lendületével a 20. század egyik legnépszerűbb zenekari kompozíciójává vált.
– baljos –
Kúpte si vstupenku
