Hiába gyullad ki előttem még számos meghatározás, egyik sem elégít ki; helyettük homályos nyugtalanságot érzek. Környezetem kő- és betonvilágát váratlanul fölborzolja a Dunáról fújó szél,bugyborékokat támaszt a vízen, s egy ismerős népdal tanúsága szerint „a bugyborékon két szál rozmaringot.”
A köznapi varázslat ettől kezdve már csak folytatódik. Pávák szállnak föl sárga háztetőkre, zöld ág bujdosik és zöld levelecske, hogy töprengésemben segítségemre siessen. S be se kell már hunyni a szememet, hogy a számlálhatatlan éjszaka közül azt az egyetlen egyet láthassam, midőn két fa között süt ki a Hold, e földig érő szerelemtükör. És ha behunyom is, csak azért, mert a villogó felület szór szét annyi fölös ragyogást, hogy nemcsak a népdalbeli tájak kerülnek különös megvilágításba, hanem a népdalokra vonatkozó meghatározások is.
Efféle szövegekből áll össze a Lélek realizmusa c. Csoóri est, olyan „kiegészítéssel”, amiről a költő is csak álmodhatott. Pál István Szalonna és bandája muzsikál, Berecz István és barátai táncolnak, Navratil Andrea csodálatos énekével egészíti ki a régi barát, Császár Angela művésznő Csoóri esszé részleteinek felolvasását.
Úgy éreztük, így teljes ez a kör!
