Barokk 1.
Közreműködik: Alexáné Kardos Ildikó – hegedű / Kodály Filharmonikusok
Zongorán és csembalón közreműködik: Somogyi-Tóth Dániel
Vezényel: Bényi Tibor
Francesco Geminiani, a kiváló olasz komponista és hegedűvirtuóz fiatal korában Archangelo Corelli tanítványa volt Rómában. Első zeneszerzői próbálkozásainak egyike volt mestere hegedűszonátáinak concerto formában történő közreadása. Míg a concerto grosso Corelli által kimunkált tipusában egy trió, addig Geminiani partitúráiban általában egy vonós szólista kvartett folytat párbeszédet a zenekar többi hangszerével. Ezek közül a kompozíciók közül a legérdekesebb a La Follia egykor népszerű táncdallamára írott variációsorozat, mely szólóhangszerként ebben az esetben két hegedűt állít a zenekar mellé. Az ismert téma a huszonhárom variáció során a legkülönbözőbb arcait, rejtett karaktereit mutatja meg, igazi barokk hangzásélményt nyújtva a közönségnek.
1729 elején Bach lett a lipcsei Collegium Musicum – egy diákokból és helyi polgárokból álló zenei szervezet – igazgatója. Ennek az időszaknak köszönhető a mester csembalóversenyeinek megszületése. Szinte bizonyos, hogy ezek az eredetileg valamilyen más dallamhangszerre (hegedű, oboa) szánt concertók átíratok. Az 1738 körül készített E-dúr csembalóverseny zenei anyagát valószínűleg egy fafúvós hangszerre írt versenyműből ültette át a zeneszerző, bár erről megoszlanak a vélemények. Bizonyos viszont, hogy Bach már 1726 őszén két templomi kantátájában (BWV 49 és BWV 169) használta ezeket a anyagokat, ekkor a szólót az orgonára bízva. A versenymű a barokk concertók szokásos három tételes szerkezetét mutatja. Nyitótételét jellegzetesen Bach-i motorika jellemzi, arányosan megosztva a szólóhangszer és a kísérő zenekar között. A középső siciliano kifejezésmódja rokonságot mutat a Bach passiók lassú tételeinek hangvételével. Végül egy táncjellegű, páratlan metrumú Allegro következik, melynek különösen középrésze kínál igényes feladatot a szólista számára.
A Tél Antonio Vivaldi rendkívüli népszerűségű sorozatának, az összesen tizenkét tételt magába foglaló Négy évszaknak a záró concertója. Az évszakok hangulatának ábrázolása a zord idő megjelenítésével ér véget, ahol a hideg, könyörtelenül fújó szélben fogak vacognak, lábak topognak, csakhogy melegen tartsák magukat. Éles kontrasztot képez ezzel a tűz melletti üldögélés öröme, bár mindvégig fennállnak a rianó jégpáncél okozta veszélyek. ”Ilyen a tél - s mennyi öröm a télben!” mondja Vivaldi darabot kísérő szonettjében.
– baljos –
