Közreműködik:
Bogányi Gergely – zongora / Kodály Filharmonikusok
Vezényel: Kollár Imre
Műsor:
Mozart: D-dúr zongoraverseny, K.451
Mozart: d-moll zongoraverseny, K.466
Bartók: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Viszonylag ritka eset, hogy egy előadóművész ugyanazon koncert keretében két versenymű előadására is vállalkozzon. Mozart huszonhét zongoraversenye közül Bogányi Gergely ezúttal az egy évnyi különbséggel keletkezett K.451-es számot viselő D-dúr, illetve a 466-os d-moll koncert élményével ajándékoz meg bennünket. Az 1784-1786 közötti periódus egyébként az érett mozarti zongora concertók keletkezésének időszaka volt. A zeneszerző két év alatt mintegy 11 remekbe szabott művel gazdagította a hangszer zenei irodalmát. A koncerten felhangzó opuszok hangnemi tekintetben – D-dúr, illetve d-moll – szoros közelségben állnak egymással, ám a hozzájuk társuló jelentéstartalmak jelentős különbségeket mutatnak.
A D-dúr zongoraverseny 1784 tavaszán keletkezett, szólóját a bécsi premieren a zeneszerző játszotta. Partitúrájának érdekessége, hogy a kísérő zenekar fafúvósai kiemelt szerepet játszanak benne, szinte kamarazenei érzékenységgel övezik a zongora tematikus és hangulati váltásait. Első, Allegro assai tétele motivikusan és hangszerelésében induló jelleget mutat. A közbülső Andante dallama kisszekund lépésekből bontakozik ki, remekül ellensúlyozva a szélső tételek eltérő karaktereit. Az operai atmoszférát árasztó, záró Allegro di molto meglepő fordulata, hogy a tételvégi szólókadenciát követően a zenekar helyett a zongora indítja a befejezést, a korábbi 2/4 metrumú témát immár könnyed 3/8 lüktetésre váltva.
Mozart talán leghíresebb versenyműve a d-moll zongoraverseny, melynek keletkezési ideje 1785. Mozartnál a d-moll a sötétség, a drámaiság hordozója, elég, ha a Don Giovanni nyitányára és kőszobor-jelenetére, vagy a Requiemre gondolunk. A d-moll koncert szinte alaktalanul, egyetlen hang vészterhes, szinkópált ismétlésével indul, melyből csak fokozatosan bontakozik ki a tematikus anyag. A tétel végén elhangzó zongora kadencia után terjedelmes kódát hallunk, időt nyerve, hogy a zene szenvedélye lecsillapodjon. A B-dúr hangnemű lassú tétel lírai románc, melyet középen egy szenvedélyes látomás szakít meg. A versenymű fináléja, mely zongoraszólóval indul, rondó jellegű, komor és fenyegető – de a befejezéshez közeledve D-dúrba vált, és békés, derűs hangulatban ér véget.
Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabja a 20. századi zeneirodalom egyik legmeghatározóbb műve. Ekkoriban a komponisták – talán tartva a klasszikus-romantikus asszociációktól – ciklikus művek esetén rendszerint kerülték a szimfónia megjelölést. A szerény „Zene” elnevezés ellenére Bartók 1936 őszén elkészült partitúrája egy kivételesen fajsúlyos négytételes művet foglal magába, melynek megrendelői a megalakulása tizedik évfordulóját ünneplő Bázeli Kamarazenekar és karnagya, Paul Sacher voltak. (Három évvel később a Divertimento létrejötte is nevükhöz köthető.) A Zenében egyértelműen megjelenik az évszázados zenei örökség hatása (tételrend, szerkesztés, formálás), ugyanakkor a bartóki nyelv szinte valamennyi jellegzetességét is megtaláljuk benne. Tapasztalhatjuk Bartók aranymetszésen alapuló gondolkodásmódját, a kromatika és diatónia érzékeny használatát, de akár a folklór jellegű fordulatok, vagy az éjszaka világának zenei megjelenítése sem hiányzik a palettáról. Szinte egyedülálló a mű hangszerelése is, a központi szerepet elfoglaló zongora-ütők-cseleszta szekcióját két részre osztott vonószenekar veszi körbe. Bartók kivételesen adekvát módon használja az ütőhangszereket, nem csupán színezik a hangzásképet, hanem szerves elemei a kompozíciós folyamatnak.
– baljos –
Køb Billetter
