Haydnt a bécsi klasszika első nagy mestereként, illetve a szimfónia atyjaként tartják számon. Ő az első zeneszerző, aki a szimfónia tételei közé beiktatja a menüettet, s így kialakítja a műfaj klasszikus, négytételes (gyors–lassú–menüett–rondószerű gyors) felépítését. Hatalmas életművében hivatalosan 104 szimfóniát tartanak számon, G-dúr szimfóniából is többet komponált, a mai estén ezekből a 88. szimfóniát hallgathatja meg kedves közönségünk. A hat párizsi szimfónia megírása után 1787-ben készül el Haydn ezzel a művével, melyet Eszterháza zenekarának komponál. A 88. szimfónia egyike Haydn legismertebb szimfóniáinak, ám sok más ismert szimfóniájával ellentétben nem rendelkezik olyan leíró becenévvel, mint például az Üstdob-szimfónia vagy a Búcsú szimfónia.
A négytételes mű egy Adagio bevezetésű Allegro tétellel indul, majd a lírai hangvételű lassú Largo tétellel folytatódik, ezt követi az Allegretto tempójelzésű menüett tétel, mely egy dobbantós táncra emlékeztet, míg végül egy szonáta-rondó formában megírt finálé zárja a szimfóniát.
Koncertünkön másodikként Strauss Négy utolsó ének című műve csendül fel. A ciklus címe nem a zeneszerzőtől származik. Az sem egészen bizonyos, az idős komponista valóban ciklussá óhajtotta-e összefogni a 84 évesen komponált dalokat. Az idős mester sok keserű csalódás után némiképp új erőre kapva nagy kedvvel alkotta egyik dalt a másik után. Először az Alkonyfényben készült el, Joseph von Eichendorff versére, majd az 1946-ban Nobel díjjal kitüntetett Hermann Hesse verseire írott Tavasz és Lefekvéskor s végül a (véletlenül épp szeptemberben) a Szeptember partitúrájára tett a szerző pontot. A koncertgyakorlatban végül nem ez a sorrend honosodott meg: a sorrend cserét az indokolta, hogy az Alkonyfényben költői kérdéssel zárul, ami után bármiféle folytatás banálisan hatna. Csak a zenekar válaszolhat az énekes szavaira, röviden, messziről, a magasból, szelíden, megnyugtatóan. Halálról szól a többi darab is, még ha szó szerint ezt nem is mondja ki a másik három vers szövege. Még a tavaszi kép is az elmúlást juttatja az öreg Strauss eszébe. A sokat megélt komponista számára a halál nem utolsó ítélet és nem szenvedés, amit aztán drámai kontrasztként a “megdicsőülés” követhet. Ezek a romantikus képzetek már messzire tűntek. A békét, feloldást hozó halál zenéje mégis minden ízében romantikus. Fiatalkora zenei nyelvét beszéli Strauss továbbra is, csakhogy minden szélsőség, hatásvadászat nélkül, az öregkor bölcsességével. Pasztell-színű, gyakran magas regiszterű, légiesen lebegő muzsika a négy utolsó éneké.
A koncert második felében az ifjú Berecz Mihályt köszönhetjük Beethoven G-dúr zongoraversenyének szólistájaként. Berecz Mihály 2013-ban 16 évesen mutatkozott be Ravel G-dúr zongoraversenyével a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Kocsis Zoltán vezényletével. Berecz Mihály több rangos külföldi vendégszereplése közül kiemelkedik németországi debütálásaként a berlini Konzerthausban adott koncertje 2013-ban, ahol Liszt Magyar Fantáziáját játszotta, majd 2017-ben a szintén berlini Philharmonie-ban lépett fel Beethoven c-moll zongoraversenyével. 2018-ban első díjat nyert a II. Manhattan Nemzetközi Zenei Versenyen és még ugyanebben az évben megnyerte a londoni Királyi Zeneakadémia Harriet Cohen díját is.
