A magyar embernek van céges és magántelefonja, van okostelefonja, van beépített fényképezőgépe, zenelejátszója, ébresztőórája, zseblámpája, navigációs rendszere, szótára és golfpályája. Levelet ír vele, kártyázik rajta, szöveget rögzít, valutát vált, szótáraz, és beszél, beszél, beszél, beszél...
A nyelvünkbe új szavak és kifejezések kerültek be, és az esemes, a percdíj, a hangpostafiók, a billentyűzár, a hűségnyilatkozat, a díjcsomag, a feltöltőkártya, és puk-kód egyszerű, hétköznapi dolgok immár.
Rezgőre tudjuk magunkat állítani, van csengetési azonosítónk és szolgáltatónk, vannak nem fogadott hívásaink, ki-be rakosgatjuk a szimkártyánk, és egyre többen használunk hedszetet.
Le tudunk merülni és rendelkezünk térerővel, ami gyakran megy el.
Megváltozott a kommunikáció, amióta nincs zsinór a telefon végén - és megváltoztunk mi is. Hangosan beszélünk a markunkon keresztül egy másik emberhez, aki ugyan tőlünk kilométerekre teszi ugyanezt - mi mégis, egy képzeletbeli közös térben együtt vagyunk vele.
És megsértődünk, ha nem hívnak minket vissza, türelmetlenek vagyunk, ha a másik nem hallja, ha a készüléke csörömpöl, és a rendőrséggel kerestetjük azt, aki váratlanul elérhetetlenné válik kétnapra.
Hiába is tiltakozunk: az egész életünkért felel már a maroknyi szerkezet. Ha megcsörren, képesek vagyunk kiugrani a fürdőkádból miatta- vagy egyenesen bevisszük magunkkal zuhany alá is, hosszan tárgyaljuk gyomorbetegségünket a villamoson, vadidegenek között szakítunk, és vallunk szerelmet, nevelünk gyereket és rendelünk extra sajtot a pizzára. Nem tudjuk kívülről édesanyánk telefonszámát, sőt, senkit nem tudunk már elérni a mobiltelefonunk nélkül, ha pedig a kis készülék elromlik, kétségbeesünk.
Díszlettervező: Cziegler Balázs
Jelmez: Kovács Andrea
Dramaturg: Sirokay Bori
Irodalmi munkatárs: Gazdag Péter
Dalszöveg: Máthé Zsolt
Zenei munkatárs: Nagy Zoltán
Táncbetét: Túri Lajos
Rendezőasszisztens: Lázár Rita
Rendező: Máté Gábor
