Tényleg, milyenek a magyarok? Illetve milyennek látnak minket és milyennek látjuk mi magunkat? A magyar ember vallja, hogy
„borban az igazság, ezért pár pohár után az asztalt kezdi csapdosni, és kijelenti, hogy mindig neki van igaza. Vallja azt is, hogy sörben a békesség, ezért pár korsó után jóságosan kijelenti, hogy mindenkit szeret, és mindenkinek igaza van. A pálinkában ilyen elvont fogalmak nincsenek, azt inni kell, a többi majd kiderül. …hogy titkon büszke szitkozódási kultúrájára, és megszámolta már, hogy nevezetes „b” betűs szavunk különböző igekötőkkel felszerelve legalább kilencféle értelemmel bír. …hogy végtelen mennyiségben képes disznó vicceket, anyósvicceket, rendőrvicceket és zsidóvicceket mesélni. … hogy a tésztát édességnek tekinti, mákkal, dióval, lekvárral eszi, és ezzel idegrohamba kerget minden becsületes olaszt. … hogy hegynek hívja a dombokat és tengernek legnagyobb tavát. …hogy míg az angol búcsúzás nélkül távozik, a magyar távozás nélkül búcsúzik.” (Lackfi János)
Mindezt persze a zenében nem pont így fejezik ki kedvenc zeneszerzőink, de egy bizonyos: a zene nyelvén kirajzolódik egy olyan nemzet képe, mely szerethető, hiszen van benne derű és ború, jó adag temperamentum és csipetnyi melankólia, hatalmas jókedv és egy kis borongás, de legfőbb ismérve, hogy a nap mindig féktelen, vérpezsdítő mulatsággal ér véget.
