A világhírű balett-táncosnő, Ida Rubinstein 1928-ban kereste fel Ravelt azzal, hogy hangszerelje meg számára Albéniz Iberia című zongoraciklusát. Szerzői jogi gondok miatt Ravel felajánlotta, hogy inkább ír egy saját darabot spanyolos hangvétellel. „Modern tánctétel, teljesen azonos dallammal, harmóniával és ritmussal, ez utóbbit a dob szüntelenül jelzi. A változatosság egyetlen eleme a zenekari crescendo alkalmazása” – így jellemezte tömören kompozícióját. A Bolerót még az év novemberében bemutatták, 1929-ben pedig már Toscanini is vezényelte. A Bolero azóta a világ legtöbbet játszott és legnépszerűbb klasszikus zeneműve lett, bizonyos számítások szerint átlag 15 percenként elhangzik valahol a földön.
Ravel G-dúr zongoraversenyét maga tervezte bemutatni, ám a túlzottnak bizonyult technikai követelmények miatt e tervéről végül lemondott – az 1932 januárjában tartott premieren a szólót Marguerite Long játszotta. A két művész ezután közép-európai turnéra indult, s így a G-dúr zongoraverseny április 18-án már Magyarországon is megszólalhatott, a pesti Vigadóban.
"Nézetem szerint egy concerto zenéje legyen vidám és csillogó, anélkül, hogy mélységre vagy drámai hatásra törekednék… Először Divertissement címet akartam adni a darabnak, majd meggondoltam magam, és úgy véltem, a concerto elnevezés az, amely világosan utal a zene jellegére. Bizonyos szempontból a versenymű rokona a Hegedűszonátának; néhány elemet a dzsesszből is kölcsönzött, de csak mértékkel…” Ravel egy angol újságíró kérésére jellemezte e szavakkal a G-dúr zongoraversenyt, a kutatók szerint azonban nem kell készpénznek vennünk a mű könnyed ürességét bizonygató mondatait. Ugyanis a zeneszerző már a tízes évek elején foglalkozott egy zongoraverseny megírásának gondolatával, melyben szülőföldjének, a később is majd minden nyáron felkeresett Pireneusok vidékének kívánt emléket állítani. A G-dúr zongoraverseny két szélső tétele e korai mű vázlatainak felhasználásával keletkezett, s így e zene talán mégiscsak többet jelenthetett Ravel számára puszta csillogó játéknál. A kissé később papírra vetett lassú tétel viszont, amennyire tudjuk, nem merít a korábbi tervből – ezt Ravel első életrajzírója és közeli barátja, Roland Manuel szerint Mozart klarinétötösének lassú tétele ihlette.
Koncertünket Csajkovszkij egyik utolsó kompozíciójával zárjuk. A VI. szimfónia bemutatója 1893. október 28-án, 9 nappal a szerző halála előtt volt. A mű ekkor, Szentpéterváron nem okozott különösebben nagy feltűnést, mérsékelt sikert aratott. Ám néhány nappal később, Csajkovszkij halála napján az emberek arról kezdtek már suttogni, hogy a szimfóniában a szerző saját halálát írta meg, s emiatt nem beszélt sohasem a mű programjáról. November 14-én Csajkovszkij emléke előtt tisztelgő koncertet rendeztek, melyen egyéb művei mellett a VI. szimfónia hangzott el. A koncert után írta Rimszkij-Korszakov: „Az ilyen történetekért az emberek valósággal bolondulnak. A közönségre az hatott, hogy a szimfónia komor hangulatú utolsó tételét kapcsolatba lehet hozni ilyen előérzetekkel. A nagyszerű kompozíció hamarosan híres, sőt divatos lett.” Csajkovszkij így ír művéről: „Ennek a szimfóniának formája sok újat nyújt, többek között a Finálé nem hangos Allegro, hanem ellenkezőleg, terjedelmes Adagio lesz. El sem képzeled, mennyire örülök, hogy tudok még dolgozni.” … „jól haladok, elégedett vagyok a tartalmával, a hangszerelésével már nem egészen. Nem lesz számomra meglepő, ha a szimfóniát lebecsmérlik vagy rosszul fogadják. Nem ez lesz az első ilyen tapasztalatom. De határozottan állítom, ez eddigi műveim közül a legjobb. Úgy szeretem, mint még soha egyiket sem.”
Køb Billetter
