Az Otello hatalmas sikere után a milánói Scala egy új művet rendelt a zeneszerzőtől, akár egy vígoperát is. „Negyven éve keresek egy jó vígopera-librettót...” – válaszolta Verdi. 1889 nyarán Boito, Verdi librettistája átadta a mesternek a Falstaff tervezetét. Verdi elolvasta Shakespeare Windsori víg nőkjét és a IV. Henriket, majd ezt válaszolta: „Ez a Falstaff vagy Víg asszonyok, amely két nappal ezelőtt még az álmok világában volt, kezd testet ölteni és valósággá válhat. Mikor? Hogyan? Gondolt-e éveim számára? Túl nagy merészség lenne ezt a feladatot magamra vállalni. És ha győz a fáradtság? És ha nem tudom befejezni a zenét?” Boitónak sikerült meggyőznie Verdit arról, hogy a Falstaff-témában egy remekmű lehetősége rejlik.
„Csillagszóró és tűzijáték, varázslat és ámulat, tréfa és komoly valóság. Ezt is gondolhatja, aki Verdi varázslatos és egyben utolsó színpadi művét nyitott szívvel és füllel hallgatja. Harold C. Schonberg híres zenekritikus írja, hogy a Falstaff valóban a költészet és a zene új párosítása, mert nincs benne ária, nincsenek tablók, nincs melodráma. Ehelyett minden aprólékosan kidolgozott, gyorsan mozog, tele villanásokkal, magasrendű humorral. Verdi utolsó operájának utolsó jelenetében a ZENE egy ősi és egyben legszigorúbb formájához, a fúgához nyúl. Eleddig egyetlen művében sem komponált befejezett fúgát. De ez a fúga nem szigorú, hanem derűs. Van ebben valami jelképes és csodálatosan furcsa. Verdi, operáinak sorát egy vidám fúgával zárja le. »Ez a világ mily furcsa. Lám, mily bolond az ember. A szívét nem tudja, sohase tudja fékezni az értelem. Kacagjuk egymást. Vajon van-e ki bölcsebb lehetne...?« Egy korszak utolsó hőse, trubadúrja Falstaff, aki bár már nem fiatal, de pocakos és kopaszodó, akit megaláznak, mégis bátran kíván, szeret, és szórja maga körül az élet sóját, borsát, fűszereit, mely fűszerek nélkül szegényebb lesz, szegényebb lett a világ. Olvassuk tehát Shakespeare három Henrik-drámáját, és A windsori víg nőket! Hallgassuk nyitott szívvel és nyitott füllel a Falstaffot, Verdi utolsó opera-varázslatát!” (Gulyás Dénes)
Az előadásban megidézett kor egybeesik A hattyúk tava ősbemutatójának idejével (1877). Ugyanakkor a XIX. század második fele az elburjánzó elmegyógyintézetek, állati lelkek által 'megszállt' betegek, a mentális kórképek kínzásokkal és egyéb furcsa módszerekkel történő kezelésének időszaka is.
Jegyvásárlás
