Egy kis múlt, egy kis jelen, egy kis régmúlt, egy kis önéletírás, darabka igazi emlék, majd egy szép kihízott, kreált emlék - és a végén összeáll valami mulattató, egyben torokszorító egésszé. Rendszerbe szedett csapongás, amely pontos és szenvedélyes képe helyeknek, koroknak, valóságnak és emlékeknek. Fellini Rómája múlhatatlanul fontos kézikönyv az olasz kultúra, történelem és identitás megértéséhez, átéléséhez.
Emlékezzünk csak Az édes életre! Egységesnek tűnik, noha epizódok sorozata, amelyeket a főhős, Marcello személye kapcsol össze. De a 8 és félnek, a Satyriconnak, az Amarcordnak sincs igazi nagy dramaturgiája. Ez alkalommal Fellini nem is törekszik arra, hogy egységes szövetnek mutassa a patchworköt. Belejátszottak ebbe a produkció létrejöttének amúgy megszokott bonyodalmai is, de a film végére, amikor a motorosok kidübörögnek Rómából, megértjük, hogy ezek a foltok erős fonállal varrattak össze. Korabeli kritikusai között voltak, akik egyenesen költeménynek tekintették, de olyanok is, akik rosszul viselték, hogy a klasszikusan értelmezett játékfilmi elemek valós személyekkel készült interjúkkal, áldokumentumokkal keverednek. Ráadásul ezek olykor egymásba tolódnak. De hát ezek mind Róma rétegei. Az antik Róma maradványai összecsúsznak a dicső múlt értelmezéseivel, a dicső múlt a Duce kultuszával, hogy egyszerre csak Fellini jelenében találjuk magukat, ahol tisztes urak visszasírják a múltat, miközben rezzenéstelenül szemlélik a hippiket gumibotozó rendőröket. És folytonosan át-átcsusszanunk újabb rétegekbe. A film végén a szürreális papi divatbemutató már belelóg a jövőbe, noha a múltból, az emlékekből indul, hogy aztán Nino Rota zenéjére haláltánccá váljék. Nem lesz semmi szétszálazni…
Olasz nyelven, magyar felirattal.
A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik.
házigazda: Réz András
Kup bilet
