„- Nem értem mi bajod van, mit szeretnél…
- Én sem. Minden, ami történt megtörtént. Innentől kezdve minden csak ismétlődés... ennyi.
- És ha beleszeretnél valakibe?
- Az is ismétlődés lenne. És az a szörnyű, hogy minden, ami eddig történt jó volt, ahhoz képest, ami ezután történni fog.
- Miért, mi fog történni?
- Meg fogunk öregedni. Leromlunk fizikailag, szellemileg, taszítóak, ostobák leszünk, fájni fog mindenünk, kidőlnek mellőlünk a barátok, elveszítünk lassan mindenkit, aki fontos. És mi se leszünk fontosak senkinek, magunknak sem. Minden nap, minden perc szenvedés lesz. Félek tovább élni, mert most ez következik.
- Igen, ez következik.
- Ha megsimogatlak, olyan, mintha magamat simogatnám. Ez ennyi.
- Sohasem tudhatod, mi jön. Holnap például állítólag egy méteres hó fog esni.
- Honnan tudod?
- Láttam az előrejelzést. Én még sohase láttam méteres havat ebben a városban.
- Én sem...”
A Kálmán-nap arról az életszakaszról szól, amikor a történet szereplői felismerik, hogy minden csak ismétlődés az ember életében, sok fordulat már nem várható, nincs több kockázatvállalás, őrzése van annak, ami már megvan, mert nincs idő és erő újrakezdeni.
A történetek mindig ugyanazok, csak más és más fénytörésben tűnnek fel a különböző időszakokban. Megtalálni a nyelvet, a hangütést, hogy érvényesen szólalhassanak meg ezek az alapmesék ez erős motiváció mindannyiunk számára. Életre kelteni, jelenidejűvé tenni az archetipikus karaktereket, hogy felismerhetőek és beazonosíthatóak legyenek. A jelen tettenérése, megragadása a cél, hogy a beazonosíthatóság révén, továbbgondolásra késztessünk, támpontokat adjunk a problémák feldolgozásához.
A történet, történetünk látszólag egyszerű, egy kis semmiség, végtelenül hétköznapi eset, apró ügy. De mi pontosan ezt a picit szeretnénk megmutatni, mert hiszünk benne, hogy ami a papíron láthatatlan, a színpadon láthatóvá válik, az apróság nagy lesz, éppen akkora méretű, ami már elég a beazonosíthatósághoz, ami tájékozódási pontokat, megerősítést, esetleg vigasztalást ad a nézőnek.
Kup bilet
