Magány, vágy, szerelem, testiség, erőszak, hatalom, kiszolgáltatottság, birtoklás, őszinteség, képmutatás… Frenák Pál – már-már kényszeresen – olyasmivel viaskodik, amivel mindenki találkozik a maga életében, legfeljebb nem vívja meg küzdelmét olyan élet-halálra szóló elszántsággal, ahogy azt az InTimE táncosai teszik a színpadon.
A női és a férfi szerepek, a magány és az együttlét, a fájdalom és az öröm, a személyesség és a tárgyiasultság fölfokozott táncszínpadi lüktetése bizony arra kényszerít, hogy önmagunkra ismerjünk.
A darabnak nem célja, hogy megoldásokat kínáljon: elég, ha olyan őszinteséggel tárja fel az emberi viszonyok rendszerét, hogy a néző ne tudja kivonni magát az előadás hatása alól.
A színpadon öt táncos, akik hol kívülről, a távolból, mozdulatlanul és idegenként szemlélik a többiek küzdelmét, hol maguk válnak főszereplővé. Hogyan válhat, és válhat-e egyáltalán valóságossá számukra a Másik? Maradhat-e mindörökre beteljesületlen az iránta való vágy? Frenák visszatérő kérdése, hogy a Másikkal és az önmagunkkal szembeni megalkuvás milyen mértékben szövi át az életünket; hogy mennyire hatja át az öncsalás és őszintétlenség a saját testünkhöz fűződő viszonyunkat is.
Az özvegy Lord Meldrum öccsével, anyósával, két lányával éli a húszas évek Londonjának felső tízezer-beli életét. A kényelmüket szolgáló szakácsnő, az inas, a komornyik, a szobalány legalább olyan színes egyéniség, mint a ház urai.
Sahriár király szíve kővé dermedt – árulás és fájdalom zárta börtönbe a lelkét. Amikor elé vezetik Seherezádét, a rabnőt, minden megváltozik. A lány, hogy életét mentse, mesélni kezd.
