Műsor:
Schumann: a-moll gordonkaverseny, op. 129
Beethoven: I. (C-dúr) zongoraverseny op.15
Brahms: II. (D-dúr) szimfónia op. 73
Közreműködik:
Ivan Skanavi - cselló
Yoonah Oh – zongora
Vezényel:
Manuel Tevar
Az est három kiemelkedő zeneszerző alkotásait szólaltatja meg, melyek mindegyike saját korszakának zenei eszményét testesíti meg. A műsor gazdag zenei világot tár elénk, ahol a klasszicizmus letisztult formái és a romantika mély érzelmi kifejezésmódja egyaránt helyet kapnak.
Robert Schumann 1850-ben komponálta egyetlen gordonkaversenyét. Düsseldorfi karmestersége idején aktívan részt vett a helyi zenei életben. A csellóverseny első változatát első düsseldorfi vezénylésének napján fejezte be. A 25 perces kompozíció nem mindenben követi a klasszikus versenymű-felépítést. Bár három tételes, de a tételek szünet nélkül – zenei kifejezéssel attacca - követik egymást. Az első főtémája nagyon lendületes, míg a melléktéma kecsesebb zene. Mindkettőt a szólóhangszertől halljuk először. A rövid középső tétel széles ívű témáját megint a cselló dalolja. Különlegessége a duett, a zenekari cselló szólamvezetőjével. Csak a lendületes zárótételben kapunk a szólóhangszertől egy virtuóz kadenciát, azonban Schumann ezt is úgy komponálta meg, hogy a zenekar néhol együtt játszik a szólistával. Egyes művészek saját kompozíciót szoktak játszani ezen a helyen. Schumann gordonkaversenyében nem a virtuozitás dominál, hanem sokkal inkább az érzelemkifejezés.
1795-ben, amikor Ludwig van Beethoven első zongoraversenyét komponálta, a bécsi zenei élet pezsgő központjában tevékenykedett és bontakoztatta ki művészi tehetségét. A klasszicizmus még mindig meghatározó irányzat volt, ám Beethoven zenéjében már érződtek az újító törekvések és a romantikus szenvedély első jelei. Az op.15-ös zongoraverseny energikus és grandiózus nyitótétele szinte kiragyog a korszak kompozíciói közül, a lírai lassú tétel pedig az emberi érzékenységet és mélységet tárja elénk. A lendületes finálé lezárja a művet, amelyben a zongora és a zenekar közötti párbeszéd ragyogó virtuozitással bontakozik ki. A bemutatón maga Beethoven játszotta a szólót, ámulatba ejtve a közönséget zongoraművészi képességeivel és a zenemű drámai erejével.
Johannes Brahms második szimfóniája 1877 nyarán született, a karintiai Wörthi-tó festői partján. A romantikus zene ekkorra már kiforrott és érzelmekben gazdag stílust képviselt, amit Brahms a természet ihletésével tovább mélyített. A darabot gyakran a „napfényes szimfónia” néven emlegetik, hiszen derűs hangulata és harmonikus dallamvilága áthatja az egész kompozíciót. A mű megszületése maga is csodaszámba ment, hiszen Brahms a komponálást szinte játékos könnyedséggel végezte, amit a szimfónia áradó optimizmusa is tükröz. Az alkotás bemutatóját követően a közönség egyhangú lelkesedéssel fogadta az új remekművet, amely hamarosan a romantikus szimfóniák egyik ékkövévé vált.
Az est különleges lehetőséget kínál arra, hogy a klasszicizmus és a romantika közötti átmenet felfedezésére induljunk. A szerzők személyes történetei és a korszak művészi törekvései egyaránt megjelennek a művekben, amelyeken keresztül a hallgatóság átélheti a zene időtlen varázsát.
