A hegedűverseny szólistája, Clara-Jumi Kang sokoldalú zenész, a The Strad szerint ha kell, simogat, ha kell, támad. „Olyan szólista, aki a virtuozitáson túl képes a zene értelmes és érzékeny újrateremtésére, ragyogó színekkel és kifejező intonációval” – utal kontrasztjaira a Bachtrack is. Az est karmestere a csupán harmincöt éves izraeli Lahav Shani, aki nem először vezényli a BFZ-t. „Kivételesen tehetséges karmester, aki természetesen, példás energiával és pontossággal irányítja a zenekart” – írta róla a Classic Toulouse.
A kilencvenhatodik évében járó izraeli szerző, Cvi Avni a hatvanas években egyre inkább a nemzeteken felül álló, a teljes zsidóság kultúrájában gyökerező zene felé fordult. Vonószenekarra írt műve Kodályra emlékeztető technikával bontja ki nyitó imadallamát, amelyet a brácsa mutat be. Az ezt követő viharos zene a dallamos ütemek és ritmikus effektusok váltakozásával már inkább Bartókot idézi. Üveghangokkal színezett hangtömbök szólnak azután, majd fúgaként tér vissza a drámai szakasz. A nyitótéma végül fátyolos hangfüggönyként zárja le a művet.
Sibelius egyetlen versenyműve fáradhatatlan változatosságot nyújt a dallamok terén. „Csodálatos témáim vannak a hegedűversenyhez” – írta a szerző készülő darabjához, amelyet 1904-es premierje után átdolgozott. A hegedűsnek készülő Sibelius pontosan ismerte a hangszert, így a zeneirodalom egyik legkényelmesebb, ugyanakkor legnehezebb szólóját írta meg. A 19. századi virtuóz hagyományokat saját szimfonikus stílusával ötvözte; a hegedűverseny sötét, mégis tiszta és áttetsző hangszerelése sokakat az északi őszre és télre emlékeztet. A középen kadenciával megszakított első tétel után érzelgősségtől mentes lassú tétel és táncos finálé következik. Az ajánlás a csodagyerek Vecsey Ferencnek szól, aki tizenhárom éves korában játszotta először a művet.
„Valószínűleg ez volt az utolsó pislákolásom” – írta Rachmaninov 1940-ben, három évvel halála előtt. Az Egyesült Államokban komponált, részben honvágyból merítkező Szimfonikus táncok talán tényleg búcsú az élettől. Erre utalhat az első szimfóniából vett idézet az utolsó szimfonikus mű nyitótételében, az éteri elszállás a keringős tétel végén vagy a Dies irae heroikussá alakított hangjai a fináléban. Az Ormándy Jenő vezette Philadelphia Orchestra számára írt három tánc egy balett füstbe ment tervéből nőtte ki magát. Dél, Alkonyat és Éjfél – szóltak a később törölt tételcímek. A baljós, idegesen lüktető első táncban váratlanul altszaxofont hallunk. A keringőben is folytatódó fenyegető hangulat utóbb lágy, szökdécselő motívumokban illan el más világokba. Az orosz ortodox dallamokat és a szerző saját Vesperásának részletét is idéző finálé végén a következőt olvashatjuk: „Köszönöm neked, Uram!”
Cvi Avni: Imádság vonószenekarra
Jean Sibelius: d-moll hegedűverseny, Op. 47
Szergej Rachmaninov: Szimfonikus táncok, Op. 45
Clara-Jumi Kang (hegedű)
vezényel: Lahav Shani
