Nagyzenekari koncert: Mozart, Bruckner
Program:
Wolfgang Amadeus Mozart: 3. (G-dúr) hegedűverseny, K. 216
---SZÜNET---
Anton Bruckner: 9. (d-moll) szimfónia
Vezényel: Fischer Iván
Szólista: Julia Fischer (hegedű)
A tizenkilenc éves Mozart és a hetvenkét esztendős Bruckner, a hegedűverseny műfajában először kiemelkedőt alkotó egykori csodagyerek és az életre nosztalgikusan visszatekintő idős mester remekművei kerülnek egymás mellé ezen a koncerten. Mozart legnépszerűbb hegedűversenyének szólistája, a német Julia Fischer nemcsak hegedűművész, de zongorista, kvartettjátékos, tanár és egy ifjúsági zenekar alapítója is. Az elhangzó mű kapcsán így ír róla James Leonard: „Fischer tiszta hangzással, kifogástalan intonációval és makulátlan technikával játszik, de meleg szívvel és ragyogó lélekkel is bír, Mozart-előadása pedig ugyanolyan tiszta és fénylő, mint maga a zene.” A hangverseny második részében Bruckner utolsó szimfóniája szólal meg a befejezetlen, háromtételes változatban.
Sokáig úgy gondolták, hogy Mozart mind az öt hegedűversenyét 1775-ben komponálta. Ma már biztosnak tűnik, hogy az első kettő néhány évvel korábban készült. Ez megmagyarázza, hogyan lehet a harmadik annyival érettebb és kifinomultabb elődeinél. Az intim hangvételű mű néhol operai elemeket tartalmaz. Ilyen az első tétel is, amelynek nyitódallamát Mozart saját nem sokkal korábbi operája, A pásztorkirály áriájából kölcsönözte. A zenekar többször megszakítja a hegedű mondandóját, ezzel befolyásolva a darab hangulatát. Ez az egyetlen tétel Mozart hegedűversenyei között, ahol más hangszer is jelentős szólót játszik, ráadásul az oboák a mű fináléjának utolsó taktusaiban is kulcsszerepet kapnak. Középen tragikus epizóddal színezett szerenádzene áll, majd menüettszerű, ún. strasbourgi tánc zárja a darabot.
Bruckner esetében nem felesleges közhely arról beszélnünk, hogy a 9. szimfónia egyfajta búcsú az élettől. A szerző tisztában volt vele, hogy évek óta komponált műve jó eséllyel befejezetlen marad. Bár a rengeteg megmaradt jegyzet arról árulkodik, hogy bombasztikus fináléval készült megkoronázni a darabot – sőt, egyszer saját Te Deumát is javasolta finálénak –, egészen megrendítő és felemelő élmény, amikor a fájdalmasan szép Adagio zárja az előadást. A korábbi szimfóniáiból is idéző tétel büszke, de lágy tartott hanggal tesz pontot az 1896-ban megszakadt életmű végére. A darab az egyik legfontosabb kapocs a 19. és 20. század között. Az első tétel morajló bevezetésének merész harmóniai fordulatai, valamint a démoni scherzo hangnemileg bizonytalan, disszonáns szakaszai, széles hangközugrásai és markáns ritmusai Wagneren is túlmutatva Stravinsky, Bartók és a 2. bécsi iskola zenei világának előfutárai.
