Mindannyian arra törekszünk, hogy visszataláljunk a gyerekkorunkhoz. Kétségbeesetten vissza szeretnénk kapaszkodni azokhoz a pillanatokhoz, amikor még voltak érzéseink és érdeklődésünk, volt bennünk tehetség és kalandvágy, amikor még tudtunk sírni és nevetni a dolgokon. Természetünknél fogva visszavágyunk – vissza abba az időbe, amikor még, legalábbis mi így éreztük akkoriban, minden előttünk volt.
Mindannyian ezeket a múltbéli pillanatokat hajszoljuk, amiknek óriási jelentőséget tulajdonítunk, menedékként tekintünk rájuk, olyanok, mint egy-egy kivilágított faház annak az erdőnek a közepén, ahol végképp eltévedtünk. Ám amikor megpróbálunk behatolni ezekbe a pillanatokba, már csak a romjait találjuk ezeknek a pillanatoknak, múltunk tétova körvonalait, érthetetlen tájakat, álomszerű zűrzavart.
Olykor-olykor kétségbeesésünk csillapodik valaki mellett, és akkor vele maradunk, együtt maradunk és úgy lépünk ennek a valakinek az életébe, mintha gyerekkorunk menedékébe lépnénk. És ahogy benyitunk egymás életébe, egymás ábrándjaiba és egymás rémálmaiba toppanunk, és csapdába esünk. Abban reménykedünk, hogy egymás életében majd otthonra találunk, hogy hazaérkezünk, de amikor besétálunk egymás életébe, kelepcébe sétálunk, és egymás vágyaiban és egymás félelmeiben bebörtönözve élünk tovább.
Ez a darab ezeknek az alapvetően abszurd és mulatságosan nyugtalanító megfigyeléseknek a terméke. A cím meg már jött magától.
A reggelizők:
Spilák Lajos, Homonnai Katalin, Sipos György, Pallagi Melitta, Lovas Dániel, Nyakó Júlia, György Zoltán mv., Songoro Laura mv. és brontoszauruszok, főleg
Rendezőasszisztens: Székely Rozália
Írta és rendezte: Fekete Ádám
Kúpte si vstupenku
