Műsor:
Wagner: Siegfried-idill / Trisztán és Izolda – Előjáték és Izolda szerelmi halála
Wolf Péter: Cine-fónia (Zene egy még el nem készült filmhez)
Weiner Leó: Magyar népi táncok - szvit, op. 18.
Közreműködik:
Kodály Filharmonikusok Debrecen
Vezényel: Kovács László
Richard Wagner művészete egyedülálló a zene történetében, mivel az opera műfajának sajátos, mitologikus-filozofikus vonulatát teremtette meg, mely szinte minden elemében forradalmian új: összművészeti törekvéseiben, témaválasztásban, terjedelmében, deklamáló jellegű, végtelen dallamaiban, harmonizálásában, zenekar-használatában. Wagner életművében a Siegfried-idill lényegében egy különleges kirándulás a szerenád műfaj irányába. A szerző küzdelmes életének egyik kiegyensúlyozott, boldog pillanatában – felesége, Cosima születésnapjára – komponálta a bensőséges, kamarazenei elemekben bővelkedő darabot. Első, zártkörű előadása ezért Wagnerék triebscheni villájában zajlott le 1870 karácsonyán. Az Idill zenei anyaga mintegy megelőlegezi az 1876-ban bemutatott Siegfried (A Nibelung-tetralógia harmadik operája) főbb témáit. Egy – Brünnhilde ébredését jelző – varázsos melódiával indul, később Siegfried kürtmotívuma szólal meg, majd a csúcsponton az erdei madár énekét hallhatjuk. A Trisztán és Izolda című zenedráma zenekari előjátékának kezdő harmóniája a legtöbbet hivatkozott zenei idézetek közé tartozik, akár Wagner zenei névjegyének is tekinthető. A szomorúság és reménytelenség ábrázolására szolgáló, lefelé hajló kromatikus dallamhoz Wagner egy ellentétesen mozgó, hasonló szólamot társít – mely a vágyakozás kifejezésére szolgál –, és ekkor szólal meg az ún. Trisztán-akkord. Szokatlan, ám hatásos ez a disszonancia, melyet a zeneszerző egészen Izolda haláláig, a harmadik felvonás végéig nem old fel. Az előjátékhoz zenekari hangversenyeken általában az opera befejezése – a szerelmi halál – kapcsolódik, melynek során Izolda énekszólamát is hangszer játssza. Hatalmas érzelmi hullámok után éteri harmóniában nyugszik meg a zene – jelezve a végső beteljesedést –Trisztán és Izolda halálban való örök egyesülését.
Sokoldalú kortárs zeneszerzőnk, Wolf Péter a közelmúltban Wolf-temperiertes Klavier című sorozatának vonószenekari változatával szerepelt a Kodály Filharmonikusok koncertműsorában. A címadásaiban is szellemes szerző ezúttal egy nagyzenekari Cine-fóniával örvendeztet meg bennünket. A darab alcíme fel is fedi a titkot, miszerint a „cine” előtag a film műfajára utal. Wolf Péter pályájának jelentős sikereit köszönheti kísérőzenéinek, melyek közül a Vuk című rajzfilmhez komponált dallamai a legismertebbek. A XX-XXI. század során számos jeles komponista merészkedett a mozgókép világába, elég, ha Honegger, Prokofjev vagy Farkas Ferenc nevét hozzuk példaként. Most némileg fordított a helyzet, mert egy könnyedebb műfajokra szakosodott zeneszerző merészkedik a szimfonikus zene világába. Wolf Péter közelmúltban bemutatott Cine-fóniája tulajdonképpen egy szonátaformájú nyitány, melynek közepén – szokatlan módon – egy hosszabb hegedűszólót is hallunk. A Cine-fónia nagyzenekari hangzásvilága a műfaj legkiválóbb mestereinek példáját követi.
Weiner Leó Bartók, Kodály és Dohnányi iskolatársaként kezdte pályafutását. Romantikus hagyományokat követő stílusa miatt azonban egy idő után háttérbe szorultak magasfokú mesterségbeli tudással komponált művei. Op. 18-as, Magyar népi táncok című zenekari szvitje 1931-ben készült el – pályatársának – Lajtha Lászlónak szóló ajánlással. A folkloristaként is jeleskedő Lajtha volt ugyanis az, aki Weinerrel megismertette a magyar hangszeres népzene világát. Ennek nyomán a négy tételes zenekari műben már az élő, autentikus népzene hatása jelenik meg. A szó eredeti értelmében vett szvitet hallunk, melynek tételei lazán összefűzött tánczenék sorozatából állnak. A változatos dallamanyagot Weiner finom ízléssel munkálta meg, és pazar hangszereléssel tette rendkívül hatásossá.
– baljos –
