Egykorúak voltak, együtt indult lobogásuk, felismerték egymás tehetségét. Csernus egyedit és utánozhatatlant alkotott festőművészként, Juhász Ferenc csodát teremtett költőként. Csernust nevezték szürnaturalisztikusnak, de a hiperrealizmus és neobarokk festőjének is. Műveiben a szocreál hagyományai is fellelhetők. Juhász Ferenc költészetét neoavantgárd, posztmodern címkékkel illették, új műfajt teremtett: a hosszúverset, „époszt”.
Csernus első portréját 1954-ben Juhász Ferencről festette. Juhász pedig segítette barátját Párizsban gyökeret ereszteni, bizonyos szempontból ő indította el francia karrierjét. A két művész egész életében levelezett egymással. Írásaikban beszámoltak a párizsi életről, körülményekről, de saját művészetükről is. Barátságuk izgalmas részleteit, a levélpapírra vetett sorokat – melyekről eddig nem is tudhatott a nagyközönség –, családi történeteket és az alkotások hátterét a tárlatvezetésen Juhász Ferenc két lánya, Juhász Eszter és Juhász Anna tolmácsolásában hallhatjuk. A költő gyermekei nemcsak végigkalauzolnak bennünket a tárlaton, hanem – mivel édesapjuk által közel három évtizeden át bejárásuk volt Csernus Montmartre-i otthonába, mindennapjaiba – leveleket, történeteket, verseket hoznak a költő és a festő életéből – egy különleges barátság emlékét.
