Műsor:
Ravel: Pavane egy infánsnő halálára
Ravel: Daphnis és Chloé – II. szvit
Ravel: Bolero
Ravel: G-dúr zongoraverseny, M. 83.
A másfél évszázada született Maurice Ravel a 20. század eleji klasszikus zene egyik A másfél évszázada született Maurice Ravel a 20. század eleji klasszikus zene egyik legnagyobb hatású alakja. Műveit gazdag harmóniák, bonyolult textúrák és élénk hangszerelés jellemzi, a francia impresszionizmusból és a spanyol zenei hagyományból egyaránt merítve ihletet. Bár műveit gyakran a szépséggel és a pontossággal hozzák összefüggésbe, Ravel zenei nyelve kifinomultan összetett volt és szinte minden műfajban kiemelkedőt alkotott.
Ravel Pavane egy infánsnő halálára című darabja a szerző talán legmegrendítőbb műve. Első, zongora verziójának komponálása idején 1899-ben a komponista még csak húszéves volt. A pavane eredetileg egy 16. századi udvari tánc, mely jellemzően kimért tempójú, méltóságteljes. Ravel darabja azonban inkább a hangulatról és az atmoszféráról tanúskodik, mint bármilyen merev történeti stílusról. A mindössze hetvenkét taktusból álló művet 1910-ben a szerző kiszenekari változatban is publikálta. Partitúrája – főszerepben a kürttel – nagyszerűen mutatja a szerző zenekari színek és textúrák egyéni kezelése iránti érzékenységét. A zenét a melankólia érzése hatja át, finom kromatika és szinte álomszerű hangszerelés jellemzi.
Ravel Daphnis és Chloé 2. szvitje buja, impresszionista zenekari mű, amely a Szergej Gyagilev megrendelése nyomán készült balettzene részleteit tartalmazza. Longosz ókori görög író története élénken idézi meg a pásztor Daphnis, és Chloé nimfa mítoszát, az érzékiséget és a természetet vibráló zenekari színeivel ötvözve. Az 1913-ban bemutatott 2. szvitet gyakorlatilag a teljes balett utolsó három tétele alkotja. Előbb a Napfelkelte ragyogó zenekari pompáját élvezhetjük, majd a Pantomim következik, végül a szenvedélyes Általános táncot (Danse générale) halljuk, amely energikus, lendületes ritmusokkal, hatalmas fokozással zárja a művet. Ravel partitúrája alternatívaként szöveg nélküli vegyeskar közreműködését is lehetővé teszi, ami által még gazdagabb hangzásélményhez jut a közönség.
Az 1928-ban bemutatott, Ida Rubinstein táncosnő felkérése nyomán megszületett Boleróval kapcsolatban a leghitelesebb, ha szerzőjét idézzük: "Modern tánctétel, végig teljesen azonos dallammal, harmóniával és ritmussal, amelyet a dob szüntelenül jelez. A változás egyetlen eleme a zenekari crescendo alkalmazása” - írja Ravel. A mű karakteres kisdob ritmusképlettel kezdődik, majd tizenöt percnyi időtartama alatt a zenekar hangszerei ugyanazt a boleró dallamot különböző kombinációkban játsszák. Ezalatt a zenekari szövet, a hangerő és az intenzitás fokozatosan növekszik, hogy aztán egy erőteljes, dinamikus csúcspontban robbanásszerűen érjen véget a 20. század egyik legkülönlegesebb zenekari kompozíciója.
Viszonylag kevés olyan alkotása van a zenetörténetnek, mely szerzőjének bevallása szerint nem akar mást, mint szórakoztatni. Ezen kivételekhez tartozik Ravel 1932-ben bemutatott G-dúr zongoraversenye is, mely Mozart és Saint-Saëns művészetére reflektál, de hangvételére a baszk népzene és a jazz is erős hatást gyakorolt. Az alapvetően hagyományosan formált lendületes nyitótétel különlegessége, hogy három kadenciát is tartalmaz, először a hárfa, utána a fafúvósok, végül a szólózongora variálja a tematikus anyagot. A következő – monológ jellegű – varázsos Larghetto Mozart klarinét kvintettjének lassú tételét idézi fel. A zongora mellett a fuvola és az angolkürt jut hálás szólófeladathoz. A versenymű három tétele közül az utolsó a legrövidebb, alig több, mint négy perc folyamatos száguldás. Elemzők szerint Stravinsky Petruskájának miliőjét éppúgy idézi, mint egy modern karnevál hangulatát, vagy akár Gershwin zenei világát. Ravel G-dúr zongoraversenye kaleidoszkópszerű villódzásával, megkapó dallamosságával méltán talált helyet a 20. század legnépszerűbb versenyműveinek sorában.
– baljos –
Jegyvásárlás
