Winterreise - A Proton Színház előadása
Szereposztás:
Énekes: Szemenyei János
Zongora: Mocsári Károly
Zene: Franz Schubert
Díszlet: Ágh Márton
Dramaturg: Wéber Kata
Rendezőasszisztens: Tüű Zsófia
Rendező: Mundruczó Kornél
Producer: Büki Dóra
Produkciós menedzser: Csató Zsófia
Műszaki vezető: Éltető András
Világosító: Rigó Zoltán
Kellék: Nagy Gergely
Koproducerek: CAFé Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál, Óbudai Danubia Zenekar,
FILC – Fischer Iván Lakásszínháza
Támogatók: Opera Vlaanderen
A Proton Színház előadását a szemszögváltás teszi különlegessé. A Winterreise az ember egzisztenciális fájdalmát mutatja be, a hang nélküliek méltóságát képviseli. Egy passiójellegű úton kísérjük végig Schubert magányos vándorát, aki konkrét cél és remény nélkül kel útra, akárcsak a mindenkori kivetettek és üldözöttek, mint korunk menekültjei.
A Mundruczó Kornél által választott perspektivát erősíti egy, a német dalokat akcentussal éneklő nem német, azaz idegen színész/énekes. Akcentusa, rossz kiejtése egy jövő nélküli ember elfogadásra és megértésre irányuló vágyát reprezentálja. A színpadon nem a koncerttermek, hanem a mindennapok tragédiája jelenik így meg. Wilhelm Müller verseinek már Schubert korában is politikai jelentést tulajdonítottak és most sem mint a biedermeier kispolgár drámája hangzanak el. A főszereplő otthontalansága, jövőnélkülisége, elveszettsége Schubert zenéjét demokratizálja.
Mundruczó Kornél, a koncertszínház rendezője: “A Téli utazás számomra az úton levés apoteózisa. Örökké úton lenni. Várakozni, nem tudni mire. Mint a Purgatóriumban. Számomra az emigránsok Purgatóriuma olyan, mint egy mindenkori menekülttábor. Mindenki odakerülhet, de senki nem tudja, mi alapján ítélkeznek felőle.
Schubert traumatikus motívumai különleges lehetőséget biztosítottak a számomra, hogy az ember örök idegenségéről gondolkodhassak. És hogy feltegyem a kérdést, vajon a művészet oltalmat adhat-e, amikor létezésünk alapvető feltételei kérdőjeleződnek meg?
A videoinstalláció filmkockái valóságos magyarországi menekülttáborok lakóit örökítették meg. A velük töltött idő inspiratív tapasztalat volt, amely egy-egy sokatmondó jelenet segítségével szembesített bennünket megannyi ember alapvető egzisztenciális problémáival. Ahogyan megmerítkeztem az elhagyatottság és reménytelenség e világában, olyan mély megrendülés fogott el, amelyről szavakkal már nem, csak zenével lehet számot adni. A menekültek általános bizonytalansága, strukturálatlan létezése, szinte öntudatlan vegetálásának réme vagy valósága mögé a zene teszi ki a felkiáltójelet.”
