Kálmán Imre: A Cirkuszhercegnő
"Minden jó operett egy olyan mese, amelynek az öltözéke álomból varrt, de a valója mégis mindannyiunk igaz érzelmeit rejti.
A legyőzhetetlen szerelemről sokféleképpen lehet mesét szőni, de műfajok erdejében mégis az operett szól róla a legszégyentelenebbül, a legkitárulkozóbban és a muzsika által a legboldogítóbb módon.
Miért is ne tenné a Színház, hogy közönsége átélje ezt az emocionális élményt?! Merthogy az operett hazugsággal él?! Dehogyis, kérem!
A világ és mi emberek benne olyan sokszínűek vagyunk, annyiféle jó és rossz helyzetben törünk a boldogság felé, hogyne lehetne igaz, hogy egy férfi, - A CIRKUSZHERCEGNŐben jelesül Mister X -, egykori megalázottságában az arctalanságba menekül, hogy aztán egy nap mégis kiharcolja egykori kedvesének szerelmét?!
Kálmán Imre CIRKUSZHERCEGNŐjében ugyanis a legyőzhetetlen szerelem harcol a maga boldogságáért, épp ezért van közünk hozzá ma is. Mint minden jó darabban, ebben is, valaki elmulaszt, vét valamit, és a mű ennek további történetét meséli el.
A CIRKUSZHERCEGNŐ drámája jóval a függöny felgördülte előtt történik, amikor A NŐ a múltban egy rossz döntést hoz, és aztán csak a függöny felgördülte után lehet mindezt jóra fordítani. Amiképp az életben is, úgy ebben a színdarabban is, ez igencsak bonyodalmas.
A CIRKUSZHERCEGNŐ világában - akárcsak A CSÁRDÁSKIRÁLYNŐben - A MŰVÉSZ támad egy feudális világ álságos közszokásai ellen, csak míg abban A NŐ, itt A FÉRFI győzi le a képmutató konvenciókat. És mindehhez Kálmán Imre kiapadhatatlan melódiagazdagsága muzsikálja, daloltatja el mindazt, ami már az élőszóban fokozhatatlan, az ő zenéje sodorja magával a történetben a nézőt.
Hiteles helyzetekben hiteles állapotokra vágyom az emelt térben, amit színpadnak hívunk. Ez a tér, az Operettszínház színpada, mint más előadásaiban is, mai félelmeinknek, mai vágyainknak, mai reményeinknek, mai tartásunknak és persze mai esendőségünknek is lehetőséget nyújt a megmutatkozásra, ha hiszünk benne, hogy a hagyomány és a korszerű nem két külön hatás, hanem egyszerre lehet eggyé, és ha egyrészt komolyan vesszük, amit a szerző leírt, másrészt érzékenyen figyeljük mindazt, ami körülöttünk történik a jelenben." (Verebes István, rendező)
Szövegíró: Julius Brammer, Alfred Grünwald
Fordító: Liptai Imre
Versszövegíró: Kulinyi Ernő és Verebes István
Közreműködik: A Színház Énekkara, a Színház Balettkara, a Színház Zenekara.
